A dzsihad

A dzsihad szó szerinti jelentése: erőfeszítést tenni, minden tőlünk telhetőt megtenni azért, hogy elérjünk valamit. Nem háborút jelent, mert erre az arab szó a qital. A dzsihad szó jelentése ennél sokkal átfogóbb, és magába foglal mindenféle erőfeszítést, amit az ember a Mindenható Allah megelégedéséért tesz. A mudzsahid az az ember, aki őszintén ügyének szenteli magát, aki minden fizikai, szellemi és spirituális erőforrásával azt szolgálja, aki szembeszáll minden útjába álló erővel, és ha szükséges, meg is hal az ügyért. A dzsihad Allah útján az a küzdelmünk, hogy elnyerjük az Ő megelégedését, megalapozzuk vallásának felsőbbrendűségét, magasra emeljük az Ő szavát.

Ezzel rokon alapelv, hogy a jót tanácsolva és a rosszat tiltva kell átadnunk az Iszlám üzenetét, és megalapoznunk a modern muszlim társadalmat. A Kegyes Korán az Iszlám társadalmat minden társadalom modelljeként írja le, amelynek az a feladata, hogy megtanítsa az emberiségnek az Iszlámot, és hogy Allah Küldötte (s.a.w.) hogyan élte azt: „Kiegyensúlyozott közösséggé tettünk benneteket, hogy tanúk lehessetek az emberiség felett, és a Küldött tanú lehessen felettetek.” (Korán, 2:143).

A nagy dzsihad és a kis dzsihad

A dzsihadnak két oldala van. Egyik a harc a gonosz késztetések és alantas vágyak ellen – ez a nagy dzsihad. A másik a többi ember serkentése arra, hogy ugyanezt a célt elérjék – ez pedig a kis dzsihad.

Egyszer, amikor a muszlim hadsereg hazafelé tartott Medinába, miután legyőzték az ellenséget, Mohammed Próféta (s.a.w.) azt mondta nekik: „Hazatérünk a kis dzsihadból a nagy dzsihadba”. Amikor a társai megkérdezték, hogy mire gondol, azt felelte: az a harc, amelyet az alsóbb énnel vívunk.[i]

Minden dzsihad célja az, hogy a hívő megtisztuljona bűnöktől, és elérje a valódi emberséget. A próféták is ezzel a céllal küldettek. A Mindenható Allah azt mondja a Koránban:

„Így elküldtünk hozzátok egy közületek való Küldöttet, aki az ájáinkat olvassa nektek, megtisztít benneteket, és megtanítja nektek az Írást és a bölcsességet, és meg tanítja nektek, amit nem tudtok.” (Korán, 2:151)

Az emberi lények bizonyos tekintetben olyanok, mint a nyers érc, amelyet a prófétáknak kell megmunkálniuk, akik megtisztítják és felemelik őket azáltal, hogy eltávolítják a pecsétet a szívükről és fülükről, és felemelik a fátylat szemükről. A próféták üzenete által megvilágosítva az emberek képesek megérteni a természet törvényeit, amelyek Allah létezésének és Egyedülvalóságának jelei, és képesek belelátni a dolgok és események mögött rejlő valóságba. Csak a próféták vezetése által érhetjük el azt a magas rangot, amit a Mindenható Allah elvár tőlünk.

Azon kívül, hogy a próféták elmagyarázzák az embereknek Allah jeleit, megtanítják nekik a Könyvet és a bölcsességet is. Mivel a Korán az utolsó kinyilatkoztatás, az Utolsó Prófétának, a Mindenható Allah a Koránt érti az Írás szó alatt, Mohammed Próféta (s.a.w.) szunnáját pedig a bölcsesség szó alatt. Ezért, ha a helyes vezetésre vágyunk, a Kegyes Koránt és a szunnát kell követnünk.

Mohammed Próféta (s.a.w.) azt is megtanítja nekünk, amit nem tudunk, és így az egész emberiség tanulhat a Prófétától (s.a.w.) egészen az Utolsó Napig. Megtanuljuk tőle, hogyan tisztulhatunk meg bűneinktől. Az ő útját követve számos hívő nyerte el Allah barátjának rangját. Közülük például Ali (r.a.) azt mondta, hogy hite akkor sem lehetne szilárdabb, ha felemelkedne a Láthatatlant borító fátyol[ii]. Abdul Kadir Geilaniról azt mondják, hogy belelátott a hetedik ég titkaiba is. Ők, és még sokan mások, mint Fudayl ibn Iyaz, Ibrahim ibn Atham vagy Bishr al-Khafi talán még a prófétaságot is megkaphatták volna, ha a Mindenható Allah nem ütött volna már pecsétet a prófétaságra.

A tudatlanság sötét felhői eltűntek szellemi horizontunkról Mohammed Próféta (s.a.w.) vezetése által, és a fény által, amelyet ő hozott el a Mindenható Allahtól, még számos fejlődés és felfedezés várható a tudományban és technikában.

A dzsihad a próféták öröksége, a prófétaság pedig annak küldetése, hogy Allah kegyelmébe emelje az embert azáltal, hogy megtisztítja. A dzsihad ennek a küldetésnek a neve, ahogy a tanúságtétel kimondásának a neve is. Ahogy a bíró meghallgatja a tanúkat, hogy döntsön egy ügyben, ugyanúgy tanúságot tettek a Mindenható Allah Egyedülvalóságáról azok, akik részt vettek a dzsihadban. A Kegyes Korán azt mondja: „Allah Maga a tanú rá, hogy nincs más isten, csak Ő, és az angyalok, és azok, akiknek tudás adatott. Fenntartja az igazságot, nincs más isten, csak Ő, a Hatalmas, a Bölcs” (Korán, 3:18). Akik részt vettek a dzsihadban, tanúk lesznek majd a mennyei bíróságon is, ahol a hitetlenek ügye ítéltetik meg.

Azok, akik tanúsítják a Mindenható Allah létezését és Egyedülvalóságát a világ legtávolabbi részein is, és hirdetik ezt az igazságot. Ez volt a próféták feladata is, ahogy a Kegyes Korán is mondja, és a mi feladatunk is ez kell hogy legyen:

„Küldöttek, akik örömhírhozóként küldette az emberekhez, és figyelmeztetőként is, hogy ne lehessen kifogásuk Allah előtt az Utolsó Napon. Allah Hatalmas, bölcs. Allah Maga a tanú arra, amit leküldött neked, hogy az Ő tudásával küldte le, és az angyalok (is tanúk). És nincs jobb tanú Allahnál.” (Korán, 4:165-166)

A Mindenható Allah minden néphez küldött prófétát, hogy minden ember megismerkedhessen a prófétasággal. A dzsihad mélyen bevésetett minden hívő szívébe, hogy igazi felelősséget érezzen az igazság hirdetése iránt, és másokat is az igaz útra vezethessen.

A kis dzsihad, amelyet általában az Allah ügyéért folytatott harcként szoktak értelmezni, sem csupán fegyveres küzdelmet jelent. A kifejezés átfogó, és magába foglal minden erőfeszítést, amit az ember Allah megelégedéséért tesz. A beszéd és a csend, a mosoly és a komolyság, a találkozás és az elválás, minden olyan tett, amelyet az emberiség jobbá tételére irányul, beletartozik ebben a jelentésbe.

Míg a kis dzsihad az anyagi eszközök mozgósításáról szól és a külső világban zajlik, a nagy dzsihad az ember harca alsóbb énje ellen. Ez a kétféle dzsihad nem választható el teljesen egymástól.

Allah Küldötte (s.a.w.) megtanította nekünk, hogy hogyan végezzük el mindkét fajta dzsihadot. Lefektette az igazság hirdetésének alapelveit, amelyek érvényesek lesznek egészen az Utolsó Napig. Ha megvizsgáljuk tetteit, láthatjuk, mennyire szisztematikus volt. Voltaképpen ez is prófétaságának egyik bizonyítéka, és csodálatos példa arra, hogy hogyan követhetjük Allah útját a viselkedésünkben.

A hívők a dzsihad segítségével tartották elevenen hitüket. Ahogy a fa is megtartja leveleit, amíg gyümölcsöt hoz, úgy a hívők is megtartják hitüket, míg dzsihadot végeznek. Ha reményvesztett, pesszimista muszlimmal találkozol, hamar rájöhetsz, hogy olyan ember ő, aki felhagyott a dzsihaddal. Az ilyen emberekből elveszett a lelkesedés, és pesszimizmusba süllyedtek, mert felhagytak az igazság hirdetésével. Aki egyfolytában a dzsihad állapotában van, az nem veszíti el lelkesedését, és mindig próbál többet és többet tenni. Minden jótett további jótettet eredményez, így a hívők sosincsenek híjával a jónak: „És akik a Mi ügyünkért küzdenek, azokat bizonyosan a Mi útjainkra vezetjük. Bizony, Allah azokkal van, akik jót cselekszenek.” (Korán, 29:69).

Annyi ösvény vezet az Egyenes úthoz, amennyi az összes teremtmény összes lélegzetvételének száma (Ibn Arabi). Aki Allah ügyéért erőfeszítéseket tesz, azt Allah ilyen útra vezeti, és megmenti az eltévelyedéstől. Akit Allah az egyenes útra vezet, az kiegyensúlyozott életet képes élni. Nem lépik át az Allah által felállított határokat sem emberi szükségleteikben, sem imádkozásukban vagy más vallási kötelességeikben. Ez az egyensúly a helyes vezetés jele.

Bármilyen áldozat, amelyet az elnyomó, igazságtalan hitetlenekkel való harcban hozunk, legyen bármilyen hatalmas is, még mindig csak a kisebbik dzsihadhoz tartozik. A nagy dzsihad sokkal nehezebb, mivel saját lehúzó és pusztító vágyainkkal és késztetéseinkkel kell megvívnunk, mint például az arrogancia, a féltékenység, irigység, önzés, beképzeltség és testi vágyak.

Az, aki a kis dzsihadot elhanyagolja, veszteséget fog szenvedni, de van remény a felépülésére. A teremtésben minden a Mindenható Allahot dicséri minden lélegzetvételével, és ennek megfelelően az isteni létezés Egyedülvalóság egy jele. Ezek a jelek az igaz útra vezethetnek valakit. Aki a kisebb dzsihadból tér haza, aki ki van téve a világi gyengeségeknek: a büszkeség, szeretet és kényelem rabul ejthetik. Ezért figyelmeztette Mohammed Próféta (s.a.w.) a társait, mikor hazatértek Medinába: „Hazatérünk a kis dzsihadból a nagy dzsihadba”.

Mohammed Próféta (s.a.w.) társai rettenthetetlenek voltak a csatamezőn, és alázatos, elkötelezett tanítványok az istenszolgálatban. Ezek a győzedelmes harcosok éjszakáik nagy részét Allah előtt leborulva töltötték. Egyszer, mikor a csatamezőn rájuk esteledett, ketten közülük felváltva őrködted, míg a másik imádkozott. Az ellenség nyilat lőtt ki rájuk, és el is találta azt, amelyik éppen imádkozott. A harcos vére bőségesen folyt, de ő nem szakította meg imáját. Amikor befejezte az imát, szólt a társának, hogy mi történt. Amaz meglepve kérdezte, hogy miért nem szólt előbb. Erre azt felelte: „Éppen a Barlang szúrát olvastam, és nem akartam félbeszakítani azt az örömöt, amit az imában találtam”[iii].

Mohammed Próféta (s.a.w.) a legtökéletesebben egyesítette a dzsihadnak ezt a két oldalát saját személyiségében. Hihetetlen bátorságot tanúsított a csatamezőn. Ali (r.a.), aki az Iszlám egyik legbátrabb harcosa volt, bevallotta, hogy a csata legkritikusabb pillanataiban a társak gyakran Mohammed Próféta (s.a.w.) háta mögött kerestek menedéket.

A dzsihad fázisai és fő alapelvei

Az első kinyilatkoztatás azt mondta: Olvass! Ez a parancs, amely olyan időben érkezett, amikor voltaképpen még nemigen volt mit olvasni, azt jelentette, hogy a hívőknek használniuk kell intellektusukat és spirituális képességeiket arra, hogy felismerjék Allah cselekedeteit a világban, és az Ő törvényeit a teremtés működésében. E felismerések által a hívőknek meg kell tisztítaniuk magukat és elméjüket minden, tudatlanságon alapuló babonától és a megfigyelés és elgondolkodás által valódi tudást kell szerezniük.

Nem csak elméből állunk. A Mindenható Allah számos lehetőséget adott nekünk, számos érzéket és képességet, és ezek mindegyikét ki kell elégítenünk. Tehát, amíg elménket a világban található isteni jelekkel tápláljuk, szívünket is meg kell tisztítanunk a bűntől. Az isteni felügyelet tudatában kiegyensúlyozott életet kell élnünk, és folyamatosan az Ő bocsánatáért kell könyörögnünk. Így végül legyőzhetjük alantas vágyainkat és fohászaink eredményeképp Allah képessé tehet minket a jócselekedetekre.

Tehát az „Olvass!” parancs cselekvésre serkent. Allah Küldötte (s.a.w.) számára, aki már tökéletesen tiszta szívű volt, azt jelentette, hogy kezdje meg prófétai működését. Nyilvánosan kellet hirdetnie a kinyilatkoztatást, és tanítania az embereket Allah jeleiről. Ezáltal megtisztította elméjüket a Tudatlanság Korának babonáitól, szívüket pedig a bűntől. Intellektuálisan és spirituálisan is megvilágosította őket, azáltal, hogy a Mindenható Allah kinyilatkoztatott Könyvét, a Koránt, és teremtett könyvét, a világmindenséget olvasta és tanította nekik:

„Így elküldtünk hozzátok egy közületek való Küldöttet, aki az ájáinkat olvassa nektek, megtisztít benneteket, és megtanítja nektek az Írást és a bölcsességet, és meg tanítja nektek, amit nem tudtok.” (Korán, 2:151)

Az első kinyilatkoztatás után Mohammed Próféta (s.a.w.) zaklatottan tért haza. Köpenyébe burkolózva aludt el, körülvéve népének szenvedésétől és a nehéz felelősségtől, amikor a Mindenható Allah azt parancsolta neki:

„Ó, te beburkolózott! Virrassz az éjszaka egészében, kivéve egy keveset, vagy a felében, vagy kicsit kevesebben, vagy kicsit többen, és olvasd kimért, szép hangon a Koránt. Bizony, súlyos szó kimondását tettük kötelességeddé.” (Korán, 73:1-5)

Ez a rövid időszak, az első kinyilatkoztatás és a Korán hirdetésének elkezdése között a felkészülés időszaka volt a Küldött (s.a.w.) számára. Hosszú éjszakai virrasztásokkal és a Korán olvasásával készült fel arra, hogy az üzenetet másoknak is átadja.

Az üzenet átadásán kívül a dzsihad, mint már említettük, azt is magába foglalja, hogy a hívő küzd alsóbb énje ellen, fejleszti jellemét, olyan jellemet alakítva ki, amely túlcsordul a hittől és szeretettől. A dzsihadnak ez a két dimenziója nem ér véget, amíg a hívő csak él, illetve a közösség számára tart egészen az utolsó napig. Ezért nem sokkal az előbbi kinyilatkoztatás után újabb érkezett:

„Ó, te köntösödbe burkolózott! Kelj fel, és ints! Magasztald Uradat! Tisztítsd meg a ruhádat, és fordulj el a tisztátalanságtól! És ne azért adj, hogy még többet kapj! Urad megelégedéséért légy türelmes!” (Korán, 74:1-7)

Ezek a kinyilatkoztatások azt parancsolták Allah Küldöttének (s.a.w.), hogy kezdje el nyilvánosan hirdetni az Iszlámot. Legközelebbi családtagjaival és rokonaival kezdte, az „azokat intsd, akik legközelebb állnak hozzád” (Korán, 26:214) parancsnak megfelelően. Ezt követő nyilvános beszédei a gúny, fenyegetések, kínzás forrásai voltak.

Mekkában Allah Küldötte (s.a.w.) soha nem akart és nem is kapott engedélyt Allahtól arra, hogy viszonozza a bántásokat. Az Iszlám nem azért küldetett, hogy bajt és ellenségességet terjesszen, hanem, Amir ibn Rabi szavaival, hogy kivezesse az embereket a hitetlenség sötétjéből a hit fényére, megszabadítsa őket attól, hogy Allahon kívül bármi mást kelljen szolgálniuk, hogy az Egyetlen Igaz Istent szolgálhassák, és a föld mélyéről az ég magasába emelje őket.

Mivel az Iszlám szó szerint békét, megbékélést, alávetettséget jelent, egyértelmű, hogy azért küldetett, hogy békét teremtsen. Ezt először belső világunkban kell megteremteni, hogy békében lehessünk Allahhal és közvetlen környezetünkkel, aztán a külső világban és az egész univerzumban is. A béke és rend az Iszlám alapjai között vannak, amelyet békés személyes és közösségi légkörben akar terjeszteni. A lehető legjobban megtartóztatja magát az erő alkalmazásától, soha nem fogadja el az igazságtalanságot, és tiltja a vérontást:

„Aki megöl egy lelket, hacsak nem gyilkosságért, vagy mert romlást terjesztett a földön, az olyan, mintha az egész emberiséget megölte volna, aki pedig megment egy lelket, az olyan, mintha az egész emberiséget megmentette volna.” (Korán, 5:32)

Az Iszlám, amely azért küldtetett, hogy eltörölje a romlottságot és igazságtalanságot, békében és harmóniában egyesítse az egeket és a földet, bölcsességgel és józan intéssel hívja az embereket. Nem folyamodik erőhöz, amíg a romlott rendszerek, amelyek elnyomáson, igazságtalanságon, önérdeken és mások jogainak megsértésén alapulnak, meg nem akadályozzák, hogy békésen hirdessék az üzenetet, és nem próbálják elnyomni a muszlimokat. Ezért az erőszak alkalmazása a következő esetekben megengedett a muszlimoknak:

Ha egy hitetlen vagy bálványimádó, vagy bárki, aki romlást és bajt okoz a földön, aktívan akadályozza az Iszlám hirdetését, illetve azt, hogy mások meghallgassák az üzenetet. Mivel az Iszlám az isteni vallás, ami az emberiség jólétét és boldogságát biztosítja mindkét világban, joga van ahhoz, hogy bemutassák. Ha erre nem adnak lehetőséget, akkor elméletileg három lehetőség elé állíthatjuk az ellenségeit: felveszik az Iszlámot, békésen engedélyezik a hirdetést, vagy elismerik uralmát. Ha mindhárom lehetőséget elutasítják, akkor engedélyezett az erő alkalmazása.

Meg kell azonban említenünk egy fontos pontot. Az, hogy erőt lehessen használni ellenük, csak akkor megengedett, ha az Iszlám állam teszi. Csak azután lett engedélyezve, hogy Mohammed Próféta (s.a.w.) Medinába költözött, és megalapította az Iszlám államot. Azok az áják, amelyekben engedélyt kapott a harcra, elmagyarázzák az Iszlám szempontból igazságos háború alapelveit:

„Engedély adatott a harcra azoknak, akik ellen harcolnak, mert vétkeztek ellenük. Allah képes győzelmet adni nekik. Akik igazságtalanul elűzettek az otthonaikból, csak azért mert azt mondták: a mi Urunk Allah. Mert ha Allah nem tartott volna vissza egyes emberek által másokat, kolostorok, templomok, zsinagógák és mecsetek romboltattak volna le, ahol Allah nevét említik. Allah megsegíti azt, aki segíti Őt. Allah Erős, Hatalmas. Azok, akik, ha hatalmat adunk nekik a földön, megtartják az imát, megadják a zakátot, és megparancsolják azt, ami helyes, és tiltják azt, ami rossz. És Allahhoz jut el minden.” (Korán, 22:39-41)

Ezekből az ájákból és a történelemből egyértelmű, hogy az Iszlám csak akkor folyamodik erőszakhoz, ha védenie kell magát, vagy a vallásszabadságot kell megalapoznia. Muszlim kormányzat alatt a zsidók, keresztények, zoroasztriánusok, hinduk és egyéb vallások követői is szabadon gyakorolhatják hitüket. Még sok nyugati történész és író is egyetért abban, hogy a zsidók és keresztények muszlim kormányzat alatt élték történelmük legvirágzóbb éveit.

Az Iszlám, a Mindenható Allah által kinyilatkoztatott igaz vallás, soha nem helyesli az igazságtalanságot. Ahogy a Koránban olvashatjuk: „Elrendeltük a Zsoltárokban a Tóra után, hogy igaz szolgáim öröklik a földet” (Korán, 21:105), Allah igaz szolgáinak az Ő uralma alá kell vetniük a földet, aminek feltétele a tökéletes igazságosság és az egyetlen Isten kizárólagos imádata. Ezért addig kell küzdeniük, amíg minden elnyomás, és a hamis istenségek és elnyomó uralkodók imádata és a nekik való engedelmesség semmivé lesz. Ezért a muszlimoknak harcolniuk kell a gyengékért és elnyomottakért is:

„Miért nem harcoltok Allah útján, és azokért a gyenge és elnyomott férfiakért, nőkért, és gyermekekért, akik így kiáltanak: Urunk! Vigyél ki minket ebből a városból, amelynek a népe zsarnok! És adj nekünk Tőled való védelmezőt, és adj nekünk Tőled való segítőt!” (Korán, 4:75)

Néhány szabály

Mivel a hívőknek nem szabad áthágniuk az Allah által felállított határokat, a harcban is be kell tartaniuk az Ő szabályait. Ezeket közvetlenül a Koránból és a szunnából származtatjuk, és a következők:

A hívő olyan ember, akitől „Allah megvásárolta a vagyonát és az életét, hogy a Paradicsom az övé lehessen” (Korán, 9:111). Egyedül Allah ügyének szenteli magát, és csak az Ő megelégedését keresi. Ezért aki valami más céllal harcol (például hírnévért, hadizsákmányért, faji vagy ideológiai okokból) az kizáratott Allah megelégedéséből.

„Harcoljatok Allah útján azokkal, akik harcolnak veletek, de ne lépjétek át a határokat. Allah nem szereti a túlzókat” (Korán, 2:190). A hívők nem harcolhatnak azokkal, akik semlegesek maradnak, nem szabad válogatás nélkül ölniük és rombolniuk, ami a nem muszlimok által viselt háborúk tipikus jellemzője. A túlzás körébe tartozik többek között a nők és gyermekek, az idősek és betegek vagy sérültek elleni harc, az ellenség halottainak megcsonkítása, a termés és az állatok elpusztítása, vagy bármilyen más igazságtalan vagy brutális cselekedet. Csak akkor szabad erőszakot használni, ha elkerülhetetlen, és csak annyit, amennyi mindenképpen szükséges.

Ha a harc nem kerülhető el, akkor a Korán azt mondja a hívőknek, hogy ne próbáljanak kibújni alóla. Inkább készítsék fel magukat a harcra, erkölcsileg és spirituálisan is, és tegyék meg a szükséges előkészületeket. Ezek a következők:

Törekedjenek arra a spirituális állapotra, amelyben 20 muszlim képes legyőzni 200 ellenséges harcost:

„Ó, Próféta! Buzdítsd harcra a hívőket! Húsz állhatatos férfi legyőz kétszázat, és száz állhatatos ember legyőz ezer hitetlent, mert a hitetlenek olyan nép, akik nem értenek” (Korán, 8:65)

„Amikor azok, akik Urukkal fognak találkozni, felkiáltanak: Hányszor megesett, hogy egy kis csapat legyőzött egy hatalmas sereget, Allah engedelmével! Allah a türelmesekkel van.” (Korán, 2:249)

Ennek a rangnak az eléréséhez a muszlimoknak tökéletesen hinniük és bízniuk kell Allahban, és a lehető legjobban el kell kerülniük a bűnöket. A hit és a jóravalóság két csorbíthatatlan fegyver, és az erő két kimeríthetetlen forrása: „Ne gyengüljetek el, és ne szomorkodjatok, mert ti lesztek a győztesek, ha valóban hívők vagytok” (Korán, 3:139).

Az erkölcsi erőn túl a hívőknek a lehető legjobb fegyverekkel is fel kell szerelkezniük. Az erő elengedhetetlen a kívánt cél eléréséhez, ezért a hívők sem hagyhatják figyelmen kívül. Sőt, inkább meg kell előzniük a hitetleneket a tudományban és technikában, hogy azok ne diadalmaskodhassanak felettük. Az Iszlám szerint a jog hatalom, ezért a hívőknek meg kell tudni akadályozni, hogy az elnyomók és hitetlenek azt demonstrálják, hogy a hatalom elveheti a jogot:

„Készítsétek fel ellenük mindazt, amit a fegyveres erőből és harci hátasokból tudtok, hogy ezzel megfélemlítsétek Allah ellenségeit és a ti ellenségeiteket, és másokat is, akiket még nem ismertek, de Allah ismeri őket. Bármit is költötök Allah útján, Ő mindenestül visszafizeti azt nektek, és nem fogtok igazságtalanságot szenvedni.” (Korán, 8:60)

Az Iszlám államnak elég erősnek kell lennie ahhoz, hogy visszaverje a hitetlenek és          elnyomók támadásait, és az emberek elgyengítésére irányuló terveiket is. Biztosítani kell a békét és biztonságot, és meg kell akadályoznia, hogy más hatalmak bajt vagy romlást okozhassanak. Ez akkor lehetséges, ha a muszlimok erős hitűek és jóravalók, és birtokukban van a legújabb technológia és tudományos ismeretek is. A tudományt és technológiát a hittel és jó erkölccsel kombinálják, és ezt az erőt használják fel az emberiség védelmében.

A Mindenható Allahba vetett hit arra hív minket, hogy az emberiséget szolgáljuk. Az erősebb hit azt jelenti, hogy jobban érdekel minket a teremtmények jóléte. Ha a muszlimok elérik ezt a szintet, akkor „Allah nem fogja engedni, hogy a hitetlenek legyőzzék a hívőket” (Korán, 4:140). Különben pedig az fog történni, amit Allah Küldötte (s.a.w.) jövendölt: „(A hitetlenség erői) egyesülnek ellenetek, hogy együtt támadjanak meg. Kiragadják a morzsát a szátokból, és az asztalotokról rabolnak.”[iv]

Ha a harc szükségszerűvé válik, a muszlimoknak fel kell vállalniuk ezt a kötelességet:

„Ti hívők! Mi van veletek, hogy amikor azt mondják nektek: vonuljatok ki Allah útján, szorosan a földhöz lapultok? Annyira elégedettek vagytok az evilági élettel, a Túlvilág helyett? Pedig az evilági élet élvezete jelentéktelen, a Túlvilághoz viszonyítva. Ha nem vonultok ki, Allah fájdalmas büntetéssel sújt benneteket, és egy másik néppel helyettesít benneteket, és Neki ti nem árthattok semmit. Allah mindenek felett Hatalmas.” (Korán, 9:38-39)

„Allah szereti azokat, akik sorokban küzdenek az Ő ügyéért, mintha egy szilárd építmény lennének.” (Korán, 61:4)

„Ti hívők! Mutassak nektek valamit, ami megment a fájdalmas végzettől? Higgyetek Allahban és a Küldöttében, és életetekkel és vagyonotokkal küzdjetek Allah útján! Az jobb nektek, bárcsak tudnátok. Megbocsátja a bűneiteket, és kertekben enged be benneteket, amelyek alatt folyók folynak, és szép lakhelyekbe az Éden kertjeiben. Ez a legnagyobb győzelem. És még valamit, amit szerettek, a segítség Allahtól, és közeli győzelem. Mondj jó hírt a hívőknek!” (Korán, 61:10-13)

Egy közösség úgy épül fel és úgy működik, mint a test, vagyis szüksége van intelligenciával bíró fejre. A közös érdekekhez ezért elengedhetetlen a vezetőnek való engedelmesség. Amikor Mohammed Próféta (s.a.w.) elküldetett Arábiába, az emberek olyanok voltak, mint a szakadt imalánc szemei, és nem tudták, mekkora szükség van engedelmességre és közösségi életre. Allah Küldötte (s.a.w.) elültette bennük az engedelmességet Allahnak és a Küldöttének, és a parancsnokaiknak, és az Iszlámmal, mint elszakíthatatlan kötelékkel egyesítette őket:

„Ti hívők! Engedelmeskedjetek Allahnak, és a Küldöttének, és azoknak közületek, akiknek joguk van a parancsolásra! Ha vita támad köztetek valamiben, hagyjátok Allahra és a Küldöttére, ha hisztek Allahban és az Utolsó Napban. Ez jobb és illendőbb kimenetelű.” (Korán, 4:59)

„Ti hívők! Ha az ellenséggel találkoztok, legyetek szilárdak, és említsek sokat Allahot, hogy sikeresek lehessetek. Engedelmeskedjetek Allahnak és a Küldöttének, és ne vitázzatok egymás között, nehogy elgyengüljetek, és elhagyjon az erőtök. Legyetek türelmesek, és Allah a türelmesekkel van.” (Korán, 8:45-46)

A társak tudatos engedelmessége sok olyan dolgot lehetővé tett, amely korábban lehetetlen volt. Például amikor Mohammed Próféta (s.a.w.) egy felszabadított fekete rabszolga 18 éves fiát nevezte ki parancsnoknak egy olyan hadsereg élére, ami az Iszlám legnagyobbjait, köztük Abu Bakrt, Omárt és Oszmánt is magába foglalta, senki nem emelt kifogást[v]. Egy másik esetben egy hadjárat során a parancsnok azt parancsolta katonáinak, hogy vessék magukat a tűzbe. Bár ez a parancs nem felelt meg az Iszlámnak, néhányan megpróbáltak engedelmeskedni. A többiek azonban megakadályozták, hogy öngyilkosságot kövessenek el, és meggyőzték őket, hogy kérdezzék meg Allah Küldöttét, hogy az ilyen, Iszlámmal ellentétes parancsoknak is engedelmeskedniük kell-e[vi]. Bár a bűnös parancsoknak nem szabad engedelmeskedni, a törvények betartása elsődleges fontossággal bír a közösségi élet szempontjából, főként, ha még háborút is akarnak nyerni.

A hívőknek állhatatosnak kell lenniük, és nem szabad megfutniuk a csatamezőről:

„Ti hívők! Ha a hitetlenekkel találkoztok a csatában, ne fordítsatok hátat nekik! Aki ezt teszi azon a napon, hacsak nem hadicselként, vagy hogy egy csapathoz csatlakozzon, az magára vonja Allah haragját, és a lakhelye a Pokol lesz – milyen gonosz lakhely!” (Korán, 8:15-16)

Megfutni a csatamezőről a hét legsúlyosabb bűn egyike, mivel zavart okoz a sorokban, és másokat is demoralizál. Aki megfutamodik, annak hite Allahban és a Túlvilágban nem lehet túl erős, hiszen jobban szereti ezt az életet a Túlvilágnál. A hívők csak taktikai okokból hagyhatják el a csatamezőt, illetve, ha egy csapathoz akarnak csatlakozni. A yarmuki csatában (636) 20 ezer hős muszlim harcolt, és 200 ezer bizáncit győztek le. Qabbasz ibn Asiam, az egyik hős, csak akkor vette észre, hogy elvesztette egyik lábát, mikor órákkal később le akart szállni a lováról. Unokája később így mutatkozott be Omár ibn Abdulaziz kalifának: „Ó, Hívők Vezére, én vagyok annak az embernek az unokája, aki délben elvesztette a lábát, de csak estefelé vette észre”. A mutai csatában (629) a muszlim sereg 3.000 főből állt, a bizánci erő 100.000 katonából. A muszlimok hősiesen harcoltak, és mindkét sereg egyszerre vonult vissza. Ennek ellenére a muszlimok úgy érezték, hogy megfutottak a harcmezőről, és szégyelltek Allah Küldötte (s.a.w.) elé állni. Ő azonban örömmel fogadta és megvigasztalta őket: „Nem megfutottatok, hanem visszavonultatok hozzám. Erőt gyűjtötök, és újra meg fogtok ütközni velük”[vii]. És úgy is történt, ahogy mondta, mert halála előtt a muszlim sereg elfoglalta Szíria déli részét, két évvel később pedig halálos csapást mértek a bizánciakra a yarmuki csatában.

[i]  ’Ajluni, Kashf al-Khafa’, 1:424.
[ii] Imam Rabbani, Ahmad Faruq al-Sarhandi, Maktubat, 1:157.
[iii] Ibn Hanbal,, Musnad, 3:344, 359.
[iv] Abu Dawud, „Malahim,” 5; Ibn Hanbal, 5:278.
[v] Muslim,, „Fada’il al-Sahaba,” 63; Ibn Kathir,, Al-Bidaya, 6:336.
[vi] Muslim,, „Imara,” 39; Ibn Maja, „Jihad,” 40.
[vii] Abu Dawud, „Jihad,” 96; Tirimidhi, „Jihad,” 36; Ibn Hanbal, 2:70, 86.

Tweet

Whatsapp