A csaták

Ahogy a muszlimok hatalma megszilárdult Medinában, a kurajs törzs aggódni kezdett a szíriai kereskedelmi útvonalak esetleges fenyegetettsége miatt. Az Abdullah ibn Ubajj ibn Szaulnak[i] címzett levélben a kurajs törzs azzal fenyegette a medinaiakat, hogy megölik a medinai férfiakat, és rabszolgává teszik az asszonyokat, ha nem űzik el Allah Küldöttét (s.a.w.). Mohammed Próféta (s.a.w.) ennek a kérdésnek időben véget vetett, és Ibn Ubajj sem erőltette a dolgot. Aztán, amikor Szad ibn Muadh (r.a.) Mekkába ment, hogy elvégezze a kisebb zarándoklatot (umrát), megállították a Kába előtt, és nem engedték, hogy a körüljárást elvégezze. A mekkaiak viszonylag rendszeresen küldtek megszálló csapatokat is.

A badri csata

Ebben a helyzetben a muszlimoknak ki kellett terjeszteniük befolyásukat a szíriai kereskedelmi útvonalakra is, hogy a kurajs és a többi ellenséges törzset módszereik megváltoztatására kényszerítsék. Eljött annak az ideje is, hogy Mohammed Próféta (s.a.w.) bebizonyítsa az ellenséges erőknek, hogy az Iszlám hirdetését nem lehet megállítani vagy kitörölni követőinek szívéből, és hogy a hitetlenségnek és bálványimádásnak meg kell hátrálnia az Iszlám elől.

A 624. év kezdetén egy nagy kurajs karaván indult Szíriából Mekkába, amit mindössze 40 őr kísért. A karaván a muszlimok közelébe érkezett. Olyan árukat szállítottak, amelyeket az elmenekült muszlimok hátrahagyott vagyonából vettek. Természetesen Abu Szufian, a karaván vezetője, félt attól, hogy a muszlimok megpróbálják visszaszerezni ellopott tulajdonukat. Ezért követet küldött Mekkába, hogy erősítést kérjen.

Ez zavart okozott Mekkában. A kurajs vezetők úgy döntöttek, hogy harcba szállnak Allah Küldöttével (s.a.w.). Körülbelül 1000 harcos hagyta el Mekkát, nagy pompa kíséretében, hogy összezúzza a muszlim erőket. Ha a kurajs harcosok kezdeményeztek volna, és megtámadják Medinát, minden bizonnyal legyőzik a kis muszlim közösséget. És ha csak az sikerül nekik, hogy biztonságban Mekkába juttatják a karavánt, azzal is aláásták volna a muszlimok katonai és politikai tekintélyét. Ha ez megtörtént volna, veszélybe kerül az életük, vagyonuk és becsületük.

Mohammed Próféta (s.a.w.) úgy döntött, hogy felhasználja rendelkezésre álló forrásait, és elhagyta Medinát. Bár lehet, hogy ő döntő ütközetet akart a kurajs törzzsel, a legtöbb muszlim arra vágyott, hogy elfogják a karavánt, és visszakapják elrabolt tulajdonukat. Allah Küldötte (s.a.w.) összegyűjtötte az embereket, és elmondta nekik, hogy északon egy kurajs karaván van, délen pedig a Medina felé haladó, támadó hadsereg. Azt is elmondta, hogy Allah nekik ígérte a két sereg egyikét.[ii] Nekik kellett eldönteniük, hogy melyiket akarják megtámadni.

Mohammed Próféta (s.a.w.) szándékainak tudatában az egyik mekkai menekült, Miqdad ibn Amr azt mondta: „Ó, Allah Küldötte, tedd azt, amit Allah parancsolt neked. Mi követünk téged, bárhová is mégy, akár Bark al-Ghimadig is. Nem mondjuk azt, amit Izrael fiai mondtak Mózesnek: „Menjetek csak, te és az Urad, és harcoljatok. Mi majd itt várunk”. Mi azt mondjuk: „Menjetek, te és az urad, és harcoljatok, és mi harcolunk veletek, amíg csak mozdulni tudunk”[iii].

A badri csatáig Mohammed Próféta (s.a.w.) soha nem kért katonai segítséget az anszároktól. Ez volt az első alkalom, hogy ilyen módon is bizonyítaniuk kellett elkötelezettségüket az Iszlám iránt. Anélkül, hogy közvetlenül őket szólította volna meg, Mohammed Próféta (s.a.w.) ismét feltette a kérdést nekik. Mikor rájött, hogy mit akar Allah Küldötte (s.a.w.), az Awsz törzs vezetője, Szad ibn Muadh, azt mondta: „Ó, Allah Küldötte, úgy érzem, kérdésed az anszárokhoz szól. Hiszünk benned, és tanúsítjuk, hogy Allah Küldötte vagy. Hűséget esküdtünk neked, és hogy hallunk és engedelmeskedünk. Ó, Allah Küldötte, tégy, amit akarsz! Rá esküszöm, Aki elküldött téged az igazsággal, hogy ha a tengerhez mennél, és belevetnéd magad, egyikünk sem maradna hátra. Vezess hát minket a csatába Allah áldásával!”[iv]

Meghozták a döntést, hogy harcolni fognak. Mint fentebb említettük, az a Mindenható Allah rendelése volt.

A mekkai hadsereg 1000 harcosból állt, köztük 600 páncélos és 200 lovas, akiket táncosok és énekesek kísértek. Minden pihenőnél tánccal kísért ivászatot tartottak. A harcosok erejükkel kérkedtek az útba eső törzseknek, és legyőzhetetlenségüket hangsúlyozták.[v] És ami még rosszabb, nem valami magasztos eszményért harcoltak, hanem csak azért, hogy legyőzzék a hit, igazság, igazságosság és jó erkölcs erőit.

A muszlim sereg 313 főből állt: 86 mekkai menekült és 227 medinai. Csak 2-3 muszlimnak volt lova, mert a forrásaik igencsak szűkösek voltak. Összesen 70 tevéjük volt, ezért 3-4 ember ült fel felváltva egy tevére. Allah Küldötte (s.a.w.) is két másik emberrel felváltva lovagolt. Amikor megkérték, hogy ő maradjon állandóan a tevén, azt felelte: „Nem vagytok erősebbek nálam. Ami pedig a jutalmat illeti, ugyanolyan szükségem van rá, mint nektek”[vi].

A muszlim harcosok teljes mértékben elkötelezettek voltak, és készek meghalni az Iszlámért. Rendelésének beteljesítése érdekében a Mindenható Allah olyan álmot küldött Mohammed Prófétának (s.a.w.), amelyben azt látta, hogy az ellenséges sereg száma csekély, a muszlimok számát pedig nagynak tűntette fel az ellenség szemében (Korán, 8:44).

A két hadsereg Badrnál találkozott össze. A mekkaiak háromszoros túlerőben voltak, és a felszerelésük is sokkal jobb volt. A muszlimok viszont a legmagasztosabb ügyért harcoltak: megalapozni Allah vallását, hit, igazság és jó erkölcs alapján. Készen álltak a csatára: mélyen meg voltak győződve az Iszlám igazságáról, és készek voltak meghalni érte.

A muszlimok érték el először a harcmezőt, és a kutak körül helyezkedtek el. Az előző éjszakai esőzés is javukra szolgált, mert így bőséges vízkészletük volt, amit gyorsan nagy tömlőkbe raktároztak el. Az eső megkeményítette a laza homokot is a völgy felső részében, ahol tábort vertek. Szilárdan meg tudták vetni a lábukat, és könnyebben mozoghattak. A völgy alsó részében viszont, ahol a kurajs sereg táborozott, mocsarassá vált a talaj. Ezen kívül, isteni áldásként, a Mindenható Allah álmosságot küldött a muszlimokra, és a béke és biztonság érzését, hogy kipihenhessék magukat (Korán, 8:11).

Táborhelyéről a muszlim sereg belátta az egész csatamezőt. Három részre oszlottak: egy középhadra és két szárnyra. A középső erő állt azokból a vezető mekkai menekültekből és medinaiakból, akik a leginkább elkötelezettek voltak Allah Küldötte (s.a.w.) iránt. Muszab ibn Umair (r.a.), az egyik leggazdagabb mekkai család fiai, aki még fiatalon vette fel az Iszlámot, vitte Allah Küldötte (s.a.w.) zászlaját. Muszab annyira jóképű volt, hogy mikor, még az Iszlám előtt, selyemruháiba öltözötten végigment Mekka utcáin, minden lány őt nézte az ablakból. Miután azonban muszlim lett, teljes szívéből követte Allah Küldöttét (s.a.w.). Mindenét, amije csak volt, feláldozta az Iszlámért, és az uhudi csatában halt mártírhalált, amikor szintén Mohammed Próféta (s.a.w.) zászlaját vitte. Amikor jobb karját levágták, bal karjába vette át a zászlót, amikor bal karját is elvesztette, csak a feje maradt, amellyel Allah Küldöttét (s.a.w.) védelmezhette, és végül előtte halt mártírhalált.[vii]

A két szárny parancsnoka Ali (r.a.) és Szad ibn Muadh (r.a.) volt. Ali híres volt bátorságáról és Mohammed Próféta (s.a.w.) iránti elkötelezettségéről. Amikor Mohammed Próféta (s.a.w.) küldetésének kezdetén összehívta családját, hogy az Iszlámra hívja őket, és segítségüket kérje, az akkor 9 vagy 10 éves Ali azt mondta: „Majd én segítek neked!”[viii]. A hidzsra éjszakáján Ali aludt Mohammed Próféta (s.a.w.) ágyában, hogy üldözőinek figyelmét elterelje. Mire az üldözők felfedezték a cserét, Mohammed Próféta (s.a.w.) már biztonságban elérte Thawr barlangját.[ix] Ali valóban teljes szívvel elkötelezte magát Allah ügyéért.

Mohammed Próféta (s.a.w.) minden szükséges intézkedést megtett, és a lehető legjobban felkészült. Mozgósította minden forrását, és a legrátermettebb embereket választotta hadvezérnek. Seregét a völgy felső részén állomásoztatta. Aztán olyan helyen állította fel sátrát, ahonnan be lehetett látni az egész csatamezőt, és azonnal ki lehetett adni a parancsokat. Végül pedig őszintén és alázattal így fohászkodott: „Ó, Uram, itt a kurajs sereg, akik tagadják és el akarják pusztítani Küldöttedet. Ó, Uram, segíts meg minket a segítséggel, amit ígértél. Ó, Uram, ha ez a kis csapat muszlim elveszik, nem marad senki a világon, aki Téged imádna”.

A fohász után egy marék port dobott az ellenség felé, ezekkel a szavakkal: „Perzselődjön meg az arcuk!”

Badr kemény próbatétel volt a muszlimoknak. Vagy győznek, vagy meghalnak, mert megparancsoltatott nekik, hogy nem futhatnak meg. Erős nyomás alatt rendezetten visszavonulhattak, hogy rendezzék soraikat vagy egy másik csapattal egyesüljenek (Korán, 8:15), de nem gyávaságból vagy vereségből. A rendezetlen menekülés azt jelentette volna, hogy jobban szeretik az életüket az Iszlámnál, ami viszont súlyos bűn.

A csata elkezdődik

A kurajs első soraiban ott voltak Utba ibn Rabia, a testvére Saiba, és a fia, Walid. Párharcra hívták ki a muszlimokat. Azonnal előlépett három fiatal anszár. „Nem azért jöttünk, hogy a medinai pásztorokkal és földművesekkel harcoljunk!” – kiáltott kevélyen Utba. Mohammed Próféta (s.a.w.) ezt várta. Parancsot adott, hogy Ali, Hamza és Ubaida ibn Harith álljanak ki. Hamza harcolt, és megölte Utbát, Ali pedig megölte Walidot két csapással. Ubaida, aki már öreg volt, Saibával harcolt, de megsebesült a térdén. Hamza és Ali mentették meg őt, megölték Saibát, és biztonságba vitték Ubaidát.[x]

A kurajs törzset megdöbbentette ez a kezdet. A muszlimok hite, őszintesége és hősiessége kiérdemelte Allah segítségét. A kurajs harcosok, akik számbeli fölényükben és jobb felszerelésükben bíztak, döntő vereséget szenvedtek a gyengén felfegyverzett muszlimoktól. 70 kurajs katona esett el. Awj és Muawwidh, két fiatal anszár, Abdullah ibn Maszuddal megölte Abu Dzsahlt, akit Mohammed Próféta (s.a.w.) a muszlim közösség Fáraójának nevezett. Szinte minden kurajs vezető meghalt: Abu Dzsahl, Walid ibn Mughira, Utba ibn Rabia, Asz ibn Szaid, Umajja ibn Khalaf és Nawfal ibn Khuwajlid. A csata előtt Allah Küldötte (s.a.w.) megmutatta azokat a helyeket, ahol ezek a vezetők el fognak esni.

70 kurajs harcos esett fogságba. A Mindenható Allah megengedte a muszlimoknak, hogy váltságdíjat kérjenek értük, egyeseket pedig szabadon engedtek. Akik írástudók voltak, azokat azzal a feltétellel engedték szabadon, hogy az írástudatlan muszlimokat megtanítják írni-olvasni. Ennek több előnye is volt: a foglyok, akik arra számítottak, hogy kivégzik őket, örömmel fizettek inkább váltságdíjat, Medina számos lakója megtanult írni-olvasni, és hatékonyabban tudta hirdetni az Iszlámot, és a foglyok is tanulhattak az Iszlámról, miközben a muszlimokat tanították, így többen felvették az Iszlámot, és a kiszabadult foglyok családja olyan boldog volt, mikor viszont látta halottnak hitt rokonait, hogy sokkal nyitottabbak lettek az Iszlám felé.

Ez a döntő győzelem olyan erővé tette a muszlimokat, amelyet egész Arábiában elismertek, és sok kemény szív hajlani kezdett arra, hogy elfogadja az Iszlámot.

Az uhudi csata

A badri győzelem riasztotta a félsziget ellenséges erőit. A muszlimok nehéz helyzetben voltak, és el kellett viselniük szomszédaik haragját.

Medina zsidó törzsei nem nagyon lelkesedtek azért, hogy betartsák a muszlimokkal kötött egyezséget. A badri csata során a mekkaiak győzelmét kívánták, később nyíltan a kurajs és más arab törzseket támogatták, hogy összefogjanak a muszlimok ellen. A képmutatókkal is együttműködtek, akik látszólag a muszlim közösség szerves részét alkották.

Azzal próbálták szabotálni az Iszlám terjesztését, hogy a régi ellenségesség lángjait élesztgették az Awsz és a Khazradzs, a két medinai muszlim törzs között. Kab ibn Asraf, a Banu Nadir vezetője Mekkába ment, és lázító verseket szavalt a Badrnál elesett mekkaiakról, ezzel próbálva újabb támadásra ösztönözni a többieket. Verseiben rágalmazta a muszlimokat és kigúnyolta Allah Küldöttét (s.a.w.) is.

A zsidó törzsek minden határt áthágva szegték meg a muszlimokkal kötött egyezségeket. Badr után néhány hónappal egy zsidó törzs, a Banu Kajnuka tagjai inzultáltak egy muszlim asszonyt. Harc bontakozott ki, amelyben egy muszlim és egy zsidó is meghalt. Amikor Mohammed Próféta (s.a.w.) megrótta őket viselkedésükért, és emlékeztette a szerződésben vállalt kötelezettségekre, azt felelték: „Ne tévesszen meg a győzelmed olyanok felett, akik mit sem értenek a hadviseléshez. Szerencséd volt. Allahra, ha mi harcolnánk veled, megtudnád, mit jelent az, hogy katona.”

Végül Mohammed Próféta (s.a.w.) megtámadta a Banu Kajnuka törzset, és kitiltotta őket Medina külterületéről. Ezen kívül parancsára Muhammad ibn Maszlama megölte Kab ibn Asrafot, ezzel véget vetve bajkeverő tevékenységének.[xi]

A csata okai

A kurajs törzset még mindig bántotta a badri vereség. Asszonyaik a halott harcosokat gyászolták, és bosszúra bíztatták a túlélőket. A zsidók uszítása csak olaj volt a tűzre. Egy éven belül a kurajs 3000 katonával, köztük 700 páncélossal és 200 lovassal vonult Medina ellen.

Amikor Mohammed Próféta (s.a.w.) meghallotta, hogy az ellenség Medina ellen vonul, tanácskozott társaival, hogy hogyan fogadják ezt a fenyegetést.[xii] Azt álmodta, hogy páncélingben volt, és a kardja kicsorbult, és ökröket mészároltak le. Ezt úgy értelmezte, hogy Medina falain belül kell maradniuk, és úgy kell védekezniük, valamint, hogy egy közeli rokona és több társa is mártírhalált fog halni.[xiii] Azt is tudta, hogy a mekkai sereg nyílt mezőn akar harcolni velük. Ezért, ha a muszlimok Medinán belül védekeznek, az ellenség nem tud kitartani egy hosszú ostrom során. Hangsúlyozta, hogy a muszlimok a béke és biztonság képviselői, ezért csak akkor szabad erőszakhoz folyamodniuk, ha az Iszlám hirdetésének útjában álló akadályt kell elhárítaniuk, illetve ha életüket, hitüket vagy földjüket kell megvédeniük.

Voltak azonban a fiatalok között olyanok, akik mártírságra vágytak. Bánták, hogy nem harcolhattak Badrnál, és Medinán kívül akartak megütközni az ellenséggel. Mohammed Próféta (s.a.w.) engedett a többség akaratának. Amikor az idősebbek intésére ezek az ifjak megbánták, amit tettek, és ezt elmondták Allah Küldöttének, (s.a.w.), ő csak azt mondta: „Nem illik egy prófétához, hogy levegye a páncélját, ha egyszer már felöltötte”[xiv].

Miután eldöntötte, hogy a többség akaratát követi, Mohammed Próféta (s.a.w.) ezer muszlim harcossal elhagyta Medinát, és Uhud felé indult, amely egy kis vulkanikus eredetű hegy Medinától pár mérföldre nyugatra. Fő jellemzője a síkság, amely előtte terül el. Amikor féluton jártak, Abdullah ibn Ubajj 300 emberével visszafordult.[xv] Ez az esemény közvetlenül a csata előtt olyan zavart okozott, hogy kis híján a Banu Szalama és Banu Haritha törzsek is visszafordultak, de végül meggyőzték őket, hogy maradjanak.

Allah Küldötte (s.a.w.) továbbment a megmaradt 700 gyengén felszerelt muszlimmal. Uhud hegyének lábánál sorakoztatta fel őket: mögöttük a hegy, előttük a kurajs sereg. Az ellenség csupán egyetlen hegyszoroson keresztül tudta volna meglepni őket, ide Mohammed Próféta (s.a.w.) 50 íjászt állított Abdullah ibn Dzsubair vezetésével. Megparancsolta nekik, hogy ne engedjenek közel senkit, és ne is mozduljanak arról a helyről: „Még ha azt látjátok is, hogy a madarak hordják el a húsunkat, ne mozduljatok innen!”[xvi]

Muszab ibn Umair volt a zászlóvivő, Zubair ibn Awwam a lovasság parancsnoka, Hamza pedig a gyalogságé. A sereg kész volt a harcra. Hogy társait bátorítsa, Mohammed Próféta (s.a.w.) előhozatott egy kardot, és megkérdezte: „Ki lenne az, aki kész átvenni ezt a kardot azért cserébe, hogy megadja neki, ami illeti?” „Mi illeti a kardot?” – kérdezte Abu Dudzsana. „Hogy addig harcolnak vele, amíg ketté nem törik” – felelte Mohammed Próféta (s.a.w.). Abu Dudzsana átvette a kardot, és harcolt vele.[xvii] Szad ibn Abi Waqqasz és Abdullah ibn Dzsahs Allahhoz fohászkodott, hogy a legerősebb ellenféllel akadjanak össze. Hamza, Mohammed Próféta (s.a.w.) nagybátyja és „Allah oroszlánja”, strucctollat viselt a mellkasán. Az ája, amely leírja a korábbi próféták köré gyűlt hívőket, rájuk is vonatkozik:

„Sok próféta volt, akik mellett nagy számú, Allah iránt elkötelezett ember harcolt. Nem rettentek el semmitől, ami érte őket Allah útján, nem gyengültek el, és nem alázkodtak meg. Allah szereti az állhatatosakat. Nem mondtak mást, csak azt: „Urunk, bocsásd meg a bűneinket, és ha átléptük a határt az ügyeinkben. Tedd szilárddá a lábunkat, és segíts meg minket a hitetlenek népe ellen!” Allah megadta a jutalmukat ezen a világon és a Túlvilágon is. Allah szereti azokat, akik jót cselekszenek.” (Korán, 3:146-148)

A csata első szakaszában a muszlimok olyan könnyedén verték vissza az ellenséget, hogy Abu Dudzsana, a Mohammed Prófétától (s.a.w.) kapott karddal egészen a kurajs sereg közepéig nyomult. Ott találkozott össze a kurajs vezér, Abu Szufian feleségével, Hinddel. Rátámadt, de aztán, hogy a Prófétától (s.a.w.) kapott kardot ne érje egy asszony vére, megkegyelmezett neki[xviii]. Ali megölte Talha ibn Abi Talhát, az ellenség zászlóvivőjét. Mindenki, akinél a kurajs zászlaja volt, elesett Ali, Aszim ibn Thabit vagy Zubair ibn Awwam kezétől. Majd a muszlim sereg önfeláldozó hősei, Hamza, Ali, Abu Dudzsana, Zubair és Miqdad ibn Amr az ellenségre vetették magukat.

Amikor az ellenség megfutott, a muszlimok összegyűjtötték a hadizsákmányt. Amikor a hegyen őrködő íjászok ezt meglátták, azt mondták maguknak: „Allah legyőzte az ellenséget, és testvéreink a hadizsákmányt gyűjtik. Menjünk, csatlakozzunk mi is hozzájuk!” Abdullah ibn Dzsubair emlékeztette őket Mohammed Próféta (s.a.w.) parancsára, de ők azt felelték: „Amikor ezt parancsolta nekünk, még nem ismerte a csata végét”. És néhány kivétellel mind elhagyták őrhelyüket, hogy hadizsákmányt gyűjtsenek. Khalid ibn Walid, aki akkor még nem volt muszlim, és a kurajs lovasság parancsnoka volt, megragadta ezt a lehetőséget, embereivel megkerülte Uhud hegyét, és a hegyszoroson keresztül hátba támadta a muszlimokat. Abdullah ibn Dzsubair néhány megmaradt embere élén nem volt képes visszatartani őket.

A menekülő ellenséges katonák visszafordultak, és elölről támadtak. A muszlimok egyszeriben vesztésre álltak. A váratlan ellentámadás zavart okozott soraikban. Az ellenség el akarta fogni Allah Küldöttét (s.a.w.), vagy legalábbis megölni őt, ezért minden oldalról őt támadták kardokkal, lándzsákkal, nyilakkal és kövekkel. Védelmezői hősiesen harcoltak.

Hind, aki Badrnál vesztette el apját és bátyjait is, Wahsit, a fekete rabszolgát biztatta fel, hogy ölje meg Hamzát. Amikor a hadiszerencse megfordult, Hamza dühös oroszlánként harcolt. Már csaknem 30 ellenséges katonát megölt, amikor Wahsi lándzsája hátulról leterítette. Hind megparancsolta, hogy Hamza hasát vágják fel, megcsonkította a testét, és evett a májából[xix].

Ibn Kamia megölte Muszabot, a muszlimok zászlóvivőjét, aki előtte harcolt. Muszab termetére és arcszínében is Allah Küldöttére (s.a.w.) hasonlított, ezért Ibn Kamia azt hitte, és társainak is azt mondta, hogy megölte Mohammed Prófétát (s.a.w.). Eközben Allah Küldötte (s.a.w.) kardsebet kapott, és több kő is megsebesítette. Miközben a vére folyt, így fohászkodott Allahhoz: „Ó, Uram, bocsáss meg a népemnek, mert tudatlanok!”[xx]

Mohammed Próféta (s.a.w.) halálának hírére sok társa elvesztette a bátorságát. Azokon kívül, akik, mint Ali, Abu Dudzsana, Szahl ibn Hunaif, Talha ibn Ubaidullah, Anasz ibn Nadr és Abdullah ibn Dzsahs, önfeláldozóan harcoltak, több muszlim nő is meghallotta a híreket, és a harcmezőre siettek. Szumaira, a Banu Dinar törzsből, elvesztette a férjét, apját és bátyját. De csak Mohammed Próféta (s.a.w.) felől kérdezett. Amikor meglátta őt, azt mondta: „Minden veszteség semmi nekem, amíg te élsz, ó, Allah Küldötte!”[xxi]

Umm Umara olyan hősiesen harcolt Mohammed Próféta (s.a.w.) mellett, hogy az megkérdezte: „Hogyan lehet képes valaki elviselni azt, amit te elviseltél?” Az asszonyoknak ez a büszkesége pedig csak a fohászát kérte: „Ó, Allah Küldötte, kérd Allahot, hogy veled lehessek a Paradicsomban!”. Mikor Mohammed Próféta (s.a.w.) így tett, Umm Umara azt mondta: „Most már bármi történjék is, nem számít.”[xxii]

Anasz ibn Nadr azt hallotta, hogy Mohammed Próféta (s.a.w.) meghalt. Olyan hősiesen harcolt, hogy összesen 80 sebet kapott.[xxiii] Amikor Szad ibn Rabit megtalálták, testén 70 sebbel haldoklott. Utolsó szavai ezek voltak: „Adjátok át üdvözletemet Allah Küldöttének. A Paradicsom illatát érzem Uhud hegyén túlról”.[xxiv]

Abu Dudzsana és Szahl ibn Hunaif mellett Ali állt Allah Küldötte elé, hogy védelmezzék. Mohammed Próféta (s.a.w.) háromszor mutatott a közeledő ellenségre, Ali pedig minden alaklommal visszaverte őket.[xxv]

A muszlim harcosok leírhatatlan hősiessége ellenére a vereség elkerülhetetlennek látszott, amíg Kab ibn Malik, meglátva Allah Küldöttét (s.a.w.), fel nem kiáltott: „Ó, muszlimok! Jó hír nektek! Itt van Allah Küldötte!” A szétszórt muszlimok mindenfelől köré gyűltek, és biztonságban visszavitték a hegyen túlra.

Az uhudi veszteség okai

Mielőtt az okokra kitérnénk, le kell szögeznünk, hogy Mohammed Próféta (s.a.w.) társai a próféták után a legmagasabb rangú emberi lények. Meg lettek tisztelve Mohammed Próféta (s.a.w.) társaságával és tanításaival. Ezért, a szabály alapján, hogy minél nagyobb a megtiszteltetés, annál nagyobb a felelősség, nekik kellett a legjobban engedelmeskedni Allahnak és a Küldöttének (s.a.w.).

Az olvashatjuk például: „aki a Próféta feleségei közül nyilvánvaló erkölcstelenséget követ el, annak a büntetése kétszeres lesz… ti nem olyanok vagytok, mint a többi asszony” (Korán, 33:30, 32). Hasonlóképpen, még egy aprócska bűn is, ha Mohammed Próféta (s.a.w.) társai követik el, súlyos büntetést érdemel. Ők mind azok között vannak, akik „az élen járnak a hitben, és a legközelebb vannak Allahhoz”, és viselkedésük példa minden elkövetkező generáció számára. Ezért hitben és szándékban tisztának, istenszolgálatukban és elkötelezettségükben őszintének, viselkedésükben egyenesnek kell lenniük, és rendkívül ügyelniük kell arra, hogy a bűntől és engedetlenségtől megtartóztassák magukat.

A Mindenható Allah Mohammed Próféta (s.a.w.) közösségét a legjobb közösséggé tette, akik megparancsolják a jót, és tiltják a rosszat, és hisznek Allahban (Korán, 3:110), és középen álló közösségé, akik tanúk lesznek majd az emberiség felett, a Küldött pedig tanú lesz majd felettük (Korán, 2:143). A medinai korszak korai éveiben az igazi hívőkön kívül voltak képmutatók is. Ezért a Mindenható Allah ki akarta választani az Ő igazi tanúit az egész emberiség felett, és meg akarta tudni, hogy kik azok, akik erőfeszítést tesznek az Ő útján, és állhatatosak maradnak (Korán, 3:141-142). Az uhudi csata döntő próbatétel volt, amely elválasztotta az őszintéket és állhatatosakat a képmutatóktól, és szilárdabbá tette a muszlim közösséget.

Ezek után a következőképpen foglalhatjuk össze a veszteség okait:

• Mohammed Próféta (s.a.w.), a fővezér, úgy gondolta, hogy Medina falain belül kellene maradniuk. A tapasztalatlan és lelkes, fiatalabb társak kérték, hogy vonuljanak ki a városból. Ez hiba volt, még akkor is, ha az Allah útján való mártírhalál érdekében tették, mert Allah Küldötte (s.a.w.) különböző harci taktikákat alkalmazott, és ekkor tudta, hogy a kurajs sereg a nyílt harcra felkészülve érkezik.
• A sereg védelmére felállított íjászok elhagyták őrhelyüket. Félreértelmezték Mohammed Próféta (s.a.w.) parancsát, hogy semmilyen okból ne hagyják el a helyüket, és elmentek hadizsákmányt gyűjteni.
• A 300 képmutató, a muszlim sereg harmada még félúton dezertált, és visszatért Medinába. Ez aláásta a Banu Szalama és a Banu Haritha törzs harci szellemét is, akiket csak nehezen lehetett meggyőzni, hogy ne kövessék a távozókat. Valamint egy kis csoportnyi képmutató a csata során is bomlasztotta a muszlim sereget.
• A társak közül néhányan elveszítették a türelmüket. Bizonyos tekintetben nem aszerint viselkedtek, amit a jámborság diktál, hanem megszédítette őket a vagyon igézete.
• A hívők között voltak olyanok, akik azt gondolták, hogy amíg Mohammed Próféta (s.a.w.) közöttük van, és Allah támogatását élvezik, a hitetlenek nem győzhetik le őket. Bármennyire is igaz volt ez, ez a veszteség megtanította őket arra, hogy Allah segítségét a hit és elkötelezettség mellett állhatatossággal, stratégiával és kitartással is ki kell érdemelni. Azt is megértették, hogy ez a világ a próbatételek helye:
  
  „Akik előttetek voltak, számos hasonlóval néztek szembe, járjátok be a földet, és lássátok, mire jutottak azok, akik hitetlenek voltak. Ez(a Korán) egyértelmű kijelentés az embereknek, vezetés és tanítás azoknak, akik félik Allahot. Ezért ne gyengüljetek el, és ne szomorkodjatok, és ti lesztek győzedelmesek, ha valóban hívők vagytok. Ha sebesülés ért benneteket, hát hasonló érte a többieket is. Ilyenek a napok, amelyeket az embereknek felváltva kimérünk, hogy Allah megláthassa, kik a hívők, és kiválassza a tanúkat közületek. Allah nem szereti azokat, akik rosszat cselekednek. És hogy Allah próbára tehesse a hívőket, és elpusztíthassa a hitetleneket.” (Korán, 3:137-141)
• Akik nem vehettek részt a badri csatában, őszinte szándékkal fohászkodtak a mártírhalálért. Teljes szívükkel elkötelezték magukat az Iszlám mellett, és vágytak arra, hogy Allahhal találkozhassanak. Néhányan, mint Abdullah ibn Dzsahs, Anasz ibn Nadr, Szad ibn Rabi, Amr ibn Dzsamuh és Abu Szad Hajszama megismerték a mártírság örömeit, mások mártírsága késlekedett. A Kegyes Korán a következőképpen dicséri őket:
  
  „A hívők között vannak olyanok, akik igazak az Allahhal kötött egyezséghez, egyesek beteljesítették az esküjüket a halálban, mások még várnak, és nem változtak a legkevésbé sem.” (Korán, 33:23)
• A siker és a győzelem Allahtól származik, Aki azt teszi, amit akar, és senki nem vonhatja Őt kérdőre. Az Allah Egyedülvalóságába vetett hit azt is jelenti, hogy a hívők soha nem tulajdonítanak semmi jót maguknak. Ha a badri döntő győzelem esetleg büszkeséggel töltötte el a muszlimokat, és saját hősiességüknek, bölcs stratégiájuknak vagy valami anyagi oknak tulajdonították a győzelmet, akkor az uhudi veszteségnek ez is oka lehetett.
• A kurajs seregben voltak olyan kitűnő katonák és hadvezérek, mint Khalid ibn Walid, Ikrim, Amr ibn al-Asz vagy Ibn Hisam, akikről Allah azt rendelte el, hogy a jövőben az Iszlám kiemelkedő szolgái legyenek. Népük körében őket tisztelték legjobban. Jövőbeli szolgálatuk kedvéért talán Allah nem akarta teljesen letörni becsületüket és érzéseiket. Ezért, ahogy Said Nursi kifejezte, a jövőbeli társak legyőzték a jelenbeli társakat.[xxvi]

A következő áják megmagyarázzák a veszteség okait, hatását és tanulságát:

„Azt gondoltátok, hogy beléphettek a Paradicsomba, mielőtt Allah próbára teszi, hogy kik azok, akik küzdenek, és kik azok, akik türelmesek?” (Korán, 3:142)

„Mohammed nem más, mint küldött. Ha meghal, vagy megölik, vajon visszafordultok? Aki visszafordul, az nem árt Allahnak, és Allah megfizet a hálásaknak. Egyetlen léleknek sem adatik meg halál, hacsak nem Allah engedelmével, a kijelölt idejében. Aki az evilág jutalmát kívánja, annak adunk belőle, és aki a Túlvilág jutalmát kívánja, annak abból adunk, és megjutalmazzuk a hálásakat.” (Korán, 3:144-145)

„Allah beváltotta a nektek tett ígéretét, mikor megöltétek őket az Ő engedelmével, amíg elvesztettétek a bátorságotokat, és összevitatkoztatok a parancsról, és engedetlenek voltatok, miután Ő megmutatta nektek, amire vágytatok. Vannak köztetek, akik ezt a világot kívánják, és vannak, akik a Túlvilágot. Aztán menekülésre késztetett benneteket tőlük, hogy próbára tegyen, aztán megbocsátott nektek. Allah kegyes a hívőkhöz. Emlékezzetek, mikor elfutottatok, körül sem nézve, és a Küldött kiabált nektek hátulról, hogy gyertek vissza. Aztán Allah veszteségeket bocsátott rátok egymás után, hogy megtanítson arra, hogy ne sajnálkozzatok amiatt, amit elveszítettetek, vagy ami sújtott benneteket. Allah nagyon jól ismeri, amit tesztek.” (Korán, 3:152-153)

„Akik visszafordultak közületek azon a napon, amikor a két sereg találkozott, - a Sátán okozta a botlásukat néhány dolog miatt, amit tettek. De Allah megbocsátott nekik. Allah Megbocsátó, Bölcs.” (Korán, 3:155)

„Ti hívők! Ne legyetek olyanok, mint a hitetlenek, akik azt mondják a testvéreiknek, mikor utaznak a földön, vagy hadat viselnek: „Ha velünk maradtak volna, nem halnak meg, és nem öletnek meg”, hogy Allah a megbánás okává tegye azt a szívükben. Mert Allah ad életet és Ő küld a halálba, és Allah mindent lát, amit tesztek. Ha megölnek benneteket, vagy meghaltok Allah útján, a megbocsátás és kegyelem Allahtól jobb, mint amit ők felhalmoznak, ha meghaltok vagy megölnek benneteket, bizony, Allahhoz lesztek összegyűjtve.” (Korán, 3:156-158)

„Ha Allah megsegít benneteket, nem győzhet le senki, és ha Ő elhagy benneteket, ki segíthetne meg Őutána? Ezért Allahra hagyatkozzanak a hívők!” (Korán, 3:160)

„Amikor nehézségek sújtottak benneteket, bár ti kétszer annyival sújtottátok az ellenséget, miért mondjátok: Miért sújtott ez minket? Mondd: Ez saját magatoktól van, és Allah mindenek felett Hatalmas. És ami ért benneteket, amikor a két sereg találkozott, Allah engedelmével volt, hogy megpróbálhassa a hívőket, és megpróbálhassa a képmutatókat, akiknek azt mondták: Gyertek, harcoljatok Allah útján, vagy legalább védjétek magatokat! Ők azt mondták: Bárcsak tudnánk, hogyan kell harcolni, akkor biztosan követnénk benneteket! Azon a napon közelebb voltak a hitetlenséghez, mint a hithez.” (Korán, 3:165-167)

„Ne gondoljátok, hogy akiket megöltek Allah útján, azok halottak. Nem. Élnek ők, Uruknál vannak, és van ellátásuk. Örvendenek a kegynek, amit Allah adott nekik, örvendenek azok kedvéért, akik még nem csatlakoztak hozzájuk, hanem hátramaradtak, hogy nem fognak félni és nem kell szomorkodniuk. Örvendenek Allah kegyének és áldásainak, és hogy Allah nem hagyja elveszni a hívők jutalmát.” (Korán, 3:169-171)

„Allah nem hagyja a hívőket abban az állapotban, amiben ti vagytok most, amíg meg nem különbözteti a jókat a rosszaktól. És Allah nem fedi fel nektek a Láthatatlan titkait, hanem a Küldöttéül választja azt, akit akar. Higgyetek Allahban és a Küldöttében, és ha hívők vagytok, és félitek Allahot, akkor hatalmas jutalmatok lesz.” (Korán, 3:179)

Az uhudi csata utolsó része és a Hamra al-Aszad hadjárat

Miután a zűrzavar véget ért, a társak Mohammed Próféta (s.a.w.) köré sereglettek, aki megsebesült és el is ájult. A társai közül is sokan megsebesültek. Visszavonultak a hegy biztonságába. A kurajs sereg is elhagyta a harcmezőt, úgy érezték, bosszút álltak Badrért. Látva, hogy nem tudták szétzúzni a muszlim sereget, teveháton Mekka felé indultak, lovaikat vezetve.

Mohammed Próféta (s.a.w.) aggódott, hogy a mekkaiak visszatérnek, és újra megtámadják Medinát. A csata utáni napon ezért elrendelte, hogy akik előző nap harcoltak, gyűljenek össze, és vegyék üldözőbe az ellenséget. A Banu Abd al-Qaisz törzs néhány tagja, akiket Abu Szufian jelölt ki, próbálták elriasztani őket, mondván: „összegyűltek ellenetek az emberek, féljetek hát!” De ez csak erősítette a muszlimok hitét, akik így válaszoltak: „Elegendő nekünk Allah, milyen jó Védelmező!” (Korán, 3:173).[xxvii]

A legtöbben súlyosan megsebesültek. Sokan lábra sem tudtak állni, és a társaiknak kellett vinni őket[xxviii]. Ezekben a nehéz pillanatokban mégis összeszedték erejüket, és készek voltak életüket áldozni Mohammed Próféta (s.a.w.) szavára. Elkísérték őt a Medinától 8 mérföldre lévő Hamra al-Aszadig. A hitetlenek itt álltak meg, és itt tervezték a Medina elleni támadást. De amikor meglátták, hogy a sereg, amelyről azt hitték, hogy legyőzték, ellenük vonul, elvesztették a bátorságukat, és továbbmentek Mekkába.

Mohammed Próféta (s.a.w.) bátorsága és katonai szakértelme győzelemmé változtatta a vereséget. Az ellenségnek nem volt annyi bátorsága, hogy újra szembenézzen a muszlimokkal. A Mindenható Allah a következő ájában dicsérte a muszlim hősöket:

„Azoknak, akik válaszoltak Allahnak és a Küldöttének, miután megsebesültek, azoknak, akik jót cselekedtek és félték Allahot, nagy jutalmuk lesz. Azok, akiknek az emberek azt mondták: bizony, összegyűltek ellenetek, féljetek hát! De ez csak erősítette a hitüket, és azt mondták: „Elegendő nekünk Allah, milyen jó Védelmező!” Így visszatértek kegyekkel és áldásokkal. És nem érte őket baj, és Allah megelégedését követték. És Allah a hatalmas kegyek birtokosa.” (Korán, 3:172-174)

Az árok csatája felé

A zsidó Banu Nadir törzs eredetileg szövetséget kötött a medinai muszlimokkal. Ennek ellenére a törzs tagjai titokban összeesküvést szőttek a mekkai hitetlenekkel és a medinai képmutatókkal. Egyszer még meg is akarták ölni Allah Küldöttét (s.a.w.), mikor vendégségbe ment hozzájuk. Mohammed Próféta (s.a.w.) felszólította őket, hogy hagyják el stratégiai pozíciójukat, mintegy 3 mérföldre délre Medinától, és ők bele is egyeztek. De mikor Abdullah ibn Ubajj, a képmutatók vezetője, megígérte, hogy háború esetén segít nekik, a Banu Nadir maradt.

A muszlim hadsereg akkor megostromolta őket a várukban. Mikor a Banu Nadir látta, hogy sem a hitetlenek, sem a képmutatók nem jönnek segítségükre, elhagyták a várost. A bátorságukat elvesztették, de az életük megmaradt. 10 napot kaptak a távozásra, magukkal vihették a családjukat, és mindent, amit el tudtak vinni. Legtöbben Szíriában élő testvéreikhez csatlakoztak, a többiek Khaibarban telepedtek le.

Amikor Uhudtól tért haza, Abu Szufian kihívást intézett a muszlimokhoz, hogy egy év múlva találkozzanak Badrnál[xxix]. De amikor elérkezett a kijelölt időpont, cserben hagyta a bátorsága. Hogy mentse becsületét, elküldte Nuaim ibn Maszudot Medinába, hogy híresztelje el, hogy a kurajs törzs hatalmas sereget gyűjtött, és háborúra készül. Azonban mikor Mohammed Próféta (s.a.w.) Badrhoz ért 1500 harcosával, nem találtak ott senkit. 8 napot vártak, és amikor semmi jele nem volt a kurajs seregnek, visszatértek Medinába. Ezt a hadjáratot említik Badr al-Szughra (a kisebbik Badr) néven.

627-ben Mohammed Próféta (s.a.w.) azt a hírt kapta, hogy két sivatagi törzs, az Anmar és a Szalaba meg akarja támadni Medinát. Zat al-Riqahoz vonult 400 harcossal, de amikor meghallotta, hogy az ellenség megfutott, visszatértek Medinába[xxx]. Ezután a hitetlen Banu Musztaliq törzs ellen vonultak, amely hadra készülődött a muszlimok ellen. Mohammed Próféta (s.a.w.) 700 emberével megtámadta és legyőzte őket[xxxi]. Miközben hazafelé tartottak Medinába, a képmutatók megpróbáltak – sikertelenül – ellentétet szítani a muhadzsirek és anszárok között. A kinyilatkoztatott áják (Korán, 63:1-11) azonban elárulták titkaikat, és azt, hogy milyen szennyes belső világuk.

Az árok csatája

627-ben a száműzött Banu Nadir egy csoportja, köztük Szallam ibn Abi Huqaiq, Hujajj ibn Akhtab, és a Banu Wail néhány tagja Mekkába ment. Találkoztak a kurajs vezetőivel, arra bíztatták őket, hogy harcoljanak tovább, segítségüket és támogatást ígérve. Aztán elmentek a Ghatafan és Qaisz Ajlan törzsekhez is, és segítséget ígérve őket is a Mohammed Próféta (s.a.w.) elleni harcra bátorították[xxxii]. Ezek az intrikák számos mekkai hitetlent, sivatagi arab törzseket és medinai zsidókat is felölelő muszlim-ellenes összeesküvéshez vezettek.

Amikor Mohammed Próféta (s.a.w.) tudomására jutott ez az összeesküvés, tanácskozott társaival. Egybehangzó véleményük az volt, hogy Medina falain belül kell maradniuk. Szalman Fariszi azt tanácsolta, hogy ássanak árkot Medina körül. 6 nap megfeszített munkába került megvalósítani a tervet. Mohammed Próféta (s.a.w.) tíz fős csoportokra osztotta a muszlimokat, és azt mondta, hogy versenyezzenek egymással. A munka nehéz volt, az idő kevés, és élelem híján többnyire éheztek. Mégis, a társak valamennyien lelkesen dolgoztak. Hogy ne érezzék az éhséget, egy követ kötöztek a gyomrukra, és ásás közben így énekeltek:

Mi vagyunk azok, akik
Hűséget esküdtek Allah Küldöttének,
Ezért amíg élünk, harcolunk Allah útján.
Uram, ha nem Te, senki nem vezetne minket,
Nem adakoznánk, és nem imádkoznánk Hozzád.
Adj nekünk békességet,
És erősíts meg az összecsapásban.
Küldj hát reánk nyugalmat, és erősítsd meg a léptünket, ha az ellenséggel találkozunk![xxxiii]

Mohammed Próféta (s.a.w.), aki mellettük ásott, és két követ kötözött a gyomrára, egy kétsoros verssel válaszolt nekik:

Nincs más élet, csak a túlvilági élet,
Könyörülj, ó Allah, a Segítőkön és a Menekülteken.[xxxiv]

Ásás közben egyszer csak hatalmas sziklába ütköztek. A társai nem tudták elmozdítani, ezért odahívták Mohammed Prófétát (s.a.w.). Ő odajött egy csákánnyal, hogy szétzúzza a sziklát. Háromszor sújtott rá, és mindhárom csapást hatalmas villanás kísérte. Minden villanás egy-egy jövőbeli eseményt mutatott meg Mohammed Prófétának (s.a.w.), aki így jövendölte meg a jövőbeli hódításokat: „Megadattak nekem Bizánc kulcsai, megadattak nekem Perzsia kulcsai, és megadattak nekem Jemen kulcsai. Az én népem meg fogja hódítani ezeket.”[xxxv].

Medina fenyegetés alatt

A szövetségesek Medina felé vonultak, remélve, hogy nyílt harcmezőn győzhetik le a muszlimokat. Az új stratégia azonban elvette a támadás élét. A mintegy 20 ezer fős sereg az árok közelében táborozott le. A medinaiak mindössze háromezren voltak. Mi több, a Banu Kurajza törzs és a képmutatók már kapcsolatba is léptek az ellenséggel. Mint a Koránban is olvashatjuk (33:12-20), amint a képmutatók meglátták a hatalmas sereget, máris győztesnek érezték magukat. Kevésnek érezték a saját árulásukat, másokat is erre próbáltak rávenni. Ha az ellenség bejuthatna a falak mögé, elárulhatná a várost.

Mohammed Próféta (s.a.w.) ismét tanúbizonyságát adta bölcsességének és katonai zsenialitásának. A városon belül tartotta katonáit, hogy otthonaikat megvédelmezhessék a Banu Kurajza esetleges támadásától. A legkritikusabb pillanat akkor jött el, mikor a Banu Kurajza egy férfit küldött Medinába, hogy kémlelje ki a muszlim nők helyzetét, ezt a férfit azonban megölte Szafia, Mohammed Próféta (s.a.w.) nagynénje[xxxvi].

Míg a csata nyilazással és kőhajigálással folytatódott, Mohammed Próféta (s.a.w.) próbálta megosztani a szövetségeseket. Kapcsolatba lépett a Ghatafan törzs vezetőivel, békét ajánlott nekik, és visszavonulásra sürgette őket. Nuaim ibn Maszud, a szövetségesek egyik vezetője, aki azért jött Medinába, hogy zavart keltsen, már kezdett az Iszlámra hajolni. A csata közben titokban felvette az Iszlámot, és követte Mohammed Próféta (s.a.w.) utasításait a Banu Kurajza összezavarására. Hogy a mekkaiak ellen hangolja őket, elmondta, hogy azok cserben fogják hagyni őket, ezért ne segítsenek nekik, amíg a kurajs törzs bele nem egyezik, hogy túszokat ad nekik. Aztán a kurajs törzshöz ment, és azt mondta nekik, hogy a Banu Kurajza nem fogja betartani az ígéretét, és túszokat fog kérni tőlük, akiknek osztozniuk kell az sorsukban, ha vereséget szenvednének. A terv sikerrel járt, és a szövetségesek között egyre nőtt a bizalmatlanság.

Mohammed Próféta (s.a.w.) megparancsolta, hogy egy ponton az árkot szűkítsék le, mert számított rá, hogy a lovasság vezérei itt próbálnak majd betörni. Ez is történt, néhány harcos próbált párharcba bocsátkozni a muszlimokkal, többek között Amr ibn Abd Wudd, Ikrima, Hubaira ibn Abi Wahb, Dirar ibn al-Khattab és Nawfal ibn Abdullah.

Erejével és ügyességével büszkélkedve Amr leszállt lováról, és szembeszállt Alival, akinek Mohammed Próféta (s.a.w.) megparancsolta, hogy vívjon meg vele. Amr kivont karddal közeledett, lesújtott Alira, de kardja fennakadt annak pajzsán. Ali akkor aerővel sújtotta le, hogy porfelhő borította be mindkettőjüket. Aztán az Allahu akbar (Allah a legnagyobb) kiáltást hallották: Ali megölte ellenfelét. Megölte Dirart, Hubairát és Nawfalt is. Egyetlen kurajs lovas sem jutott át azon a ponton.

Az ostrom 27 napig tartott. A muszlimok szenvedtek az éhségtől, hidegtől, nyilaktól és kövektől, és a Medinán belüli árulástól és intrikáktól. A Kegyes Korán így írja le a helyzetet:

„Emlékezzetek, amikor eljöttek hozzátok felülről és alulról és amikor elhomályosultak a tekintetek, a szívek a torkokban dobogtak, és mindenféle gondolataitok támadtak Allahról. Próbára lettek téve ott a hívők és erősen megrendíttettek! És emlékezzetek, amikor a képmutatók és azok, akiknek a szívükben betegség van, azt mondták: „Allah és a Küldötte csak megtévesztő ígéretet tettek!” És emlékezzetek arra, amikor egy csoportjuk azt mondta: „Yathrib lakói! Nem maradhattok itt! Térjetek vissza!” Másik részük pedig engedélyt kért a Prófétától a távozásra, mondván: „A házaink védtelenek.” De nem voltak védtelenek! Csak menekülni szerettek volna.” (Korán, 33:10-13)

Csaknem 4 hét elteltével, ami alatt az ellenséget elkedvetlenítette a kudarc, a hívők pedig bebizonyították hűségüket és állhatatosságukat , keletről átható, csípős, hideg szél támadt. Ledöntötte az ellenség sátrait, kioltotta tüzeiket, homokot és hideg esőt vágott az arcukba. Addigra már elvesztették harci kedvük nagy részét, és most, hogy inukba szállt a bátorságuk, hamarosan feladták. Hudhaifa al-Yamani, akit Mohammed Próféta (s.a.w.) azért küldött, hogy kémlelje ki az ellenség hadmozdulatait, hallotta, hogy Abu Szufian így kiabál embereinek: „Gyerünk, haza megyünk!”[xxxvii]

A muszlimok győzedelmeskedtek a Mindenható Allah segítségével, mert láthatatlan erők – az angyalok – is segítették őket:

„Ti hívők! Emlékezzetek Allah kegyére, melyet irántatok tanúsított! Emlékezzetek, amikor csapatok jöttek hozzátok, mi pedig szelet és olyan csapatokat küldtünk rájuk, amelyeket ti nem láttatok. Allah látja azt, amit cselekszetek.” (Korán, 33:9)

Az árok csatája volt a kurajs törzs utolsó kísérlete, hogy az Iszlámot és a muszlimokat elpusztítsák. Miután legyőzve és megalázottan visszavonultak, Allah Küldötte (s.a.w.) azt mondta: „Mostantól mi vonulunk majd ellenük, ők már nem lesznek képesek lerohanni minket”[xxxviii].

Miután a szövetségesek vereséget szenvedtek és visszavonultak, Mohammed Próféta (s.a.w.) a Banu Kurajzára összpontosított, akik elárulták a vele kötött egyezséget, és titokban a kurajs törzzsel szövetkeztek. Emellett menedéket adtak a Banu Nadir vezetőinek, például Hujaj ibn Akhtabnak is, akiket pedig száműztek Medinából.

Alig tért vissza Mohammed Próféta (s.a.w.) a csatából, amikor Gábriel angyal jött el hozzá, és azt mondta: „Még nem vettem le a páncélomat, és a Banu Kurajza ellen vonulok!”[xxxix] Allah Küldötte (s.a.w.) megparancsolta társainak, hogy vonuljanak a zsidó törzs ellen, és sátrát az erődjükkel szemben állítatta fel. Ha kérték volna, megbocsát nekik. Ám ők az ellenállást választották. Allah Küldötte (s.a.w.) 25 napig ostromolta őket. Végül megadták magukat, mondván, hogy a feltételeket határozza meg Szad ibn Muadh ítélete, aki a Tóra parancsai alapján ítélt felettük. Ez jelentette a Banu Kurajza törzs cselszövéseinek végét, és a zsidók medinai jelenlétének végét is[xl].

Szad ibn Muadh, az anszárok egyik vezetője, megsebesült az árok csatájában. Így fohászkodott: „Ó, Uram, ha harcolhatok még a Te Küldötted oldalán, akkor engedd, hogy tovább éljek. Ha nem, akkor felkészültem a halálra”. Mártírhalált halt nem sokkal azután, hogy véget vetettek a zsidók összeesküvéseinek[xli].

Mekka meghódítása felé

Mint később kifejtjük, a Hudajbija egyezmény egyértelmű győzelem volt, ami új és még nagyobb győzelmekre nyitott ajtót. A mekkai fenyegetés véget ért, és a muszlimok követeket küldhettek a szomszédos országokhoz, hogy az Iszlámra hívják őket. Hozzáfoghattak a másik probléma megoldásához is, amellyel Arábiában kellett szembenézniük.

A Banu Nadir törzs nagy része Khaibarban telepedett le. A khaibari zsidók velük együtt folyamatosan cseleket szőttek a muszlimok ellen, hol a kurajs törzzsel, hogy a Banu Ghatafan törzzsel szövetkezve. A Banu Nadir töltötte be a vezető szerepet a 20.000 fős muszlim-ellenes sereg megszervezésében is, amelyet végül az árok csatájában győztek le. A muszlimoknak cselekedniük kellett, hogy megszüntessék ezt a folyamatosan ellenséges zsidó jelenlétet Arábiában, hogy az Iszlám jövőjét biztonságban tudhassák.

A Banu Kurajza megbüntetése arra késztette a khaibari zsidókat, hogy szövetséget kössenek a Banu Ghatafan törzzsel, és megtámadják Medinát[xlii]. Éppen erre készültek, mikor a Hudajbija egyezmény után Allah Küldötte (s.a.w.) Khaibar falaihoz vonult. Úgy tett, mintha a Banu Ghatafan törzzsel akarna harcba bocsátkozni, akik erre visszavonultak, és nem jöttek a zsidók segítségére.

Mohammed Próféta (s.a.w.) 3 hétig ostromolta Khaibart. Az ostrom vége felé összegyűjtötte katonáit, és azt mondta: „Bizony, átadnám én a zászlót olyan embernek, akinek kezében Allah győzelmet adna, és aki szereti Allahot és Allah Küldöttét, és akit Allah és az Ő Küldötte is szeret. Allah általa teszi lehetővé, hogy Khaibart elfoglaljuk”[xliii]. Az emberek egész éjjel azon gondolkodtak, hogy ki lehetne az az ember. Amikor eljött a reggel, mindenki sietett Allah Küldöttéhez (s.a.w.), mert mind azt remélte, hogy ő lesz a választott. A Próféta megkérdezte: ’Hol van Ali ibn Abi Talib?’ Azt felelték neki: ’Allah Küldötte, szembaja van.’ Allah Küldötte (s.a.w.) elküldetett érte, nyálával megkente a szemét, és áldást kért rá. És Ali ibn Abi Talib akkor meggyógyult, és elmúlt a szembaja. A Próféta pedig átruházta rá a zászló tartásának megtiszteltetését. Ali heves ostrom után elfoglalta Khaibar várát[xliv]. A hadifoglyok között volt Szafia, egy nemes asszony, Hujaj ibn Akhtab lánya is. Mohammed Próféta (s.a.w.) feleségül vette őt, így alakított ki rokoni köteléket a legyőzött néppel.

A mutai csata

A Hudajbija egyezmény hozta békés légkörben Mohammed Próféta (s.a.w.) leveleket küldött a környező földek királyainak, hogy az Iszlámra hívja őket. Buszra királya, Surahbil, egy keresztény arab, megölette a muszlim követet, Harith ibn Umairt. Ez a nemzetközi diplomáciai szokások és az Iszlám becsületének elfogadhatatlan megsértése volt, ami nem maradhatott válasz nélkül. Mohammed Próféta (s.a.w.) 3000 fős sereget gyűjtött, és Zaid ibn Harithát nevezte ki vezetőjének, mondván: „Ha Zaidnak valami baja esne, Dzsafar ibn Abu Talib lesz a vezér, és ha neki is, akkor Abdullah ibn Rawaha. Ha Abdullah is odaveszne, válasszatok magatok közül parancsnokot”.

Amikor a muszlimok elérték Mutát, 100.000 fős bizánci sereggel találták szembe magukat. Egyértelmű volt, hogy súlyos küzdelem következik. Minden muszlimra 33 ellenfél jutott. Eközben Allah Küldötte (s.a.w.) a medinai mecsetben ülve beszélte el társainak a csata menetét. Zaid vette kezébe a muszlimok zászlaját. Az ellenség sorainak támadt, és szinte azonnal mártírhalált halt. A zászló Dzsafar ibn Abu Talib kezébe került, aki szintén hamarosan mártír lett. Abdullah ibn Rawaha vette át a zászlót, és követte két társát a hősi halálba. A zászló „Allah kardjainak”[xlv] egyikéhez, Khalid ibn Walidhoz került, akit attól kezdve Allah Kardjának neveztek[xlvi].

Amikor leszállt az éjszaka, Khalid a hátsó sorokat előre küldte, és felcserélte a jobb- és balszárnyat. Amikor reggel a bizánciak új csapatokat láttak maguk előtt, elbizonytalanodtak. Az éj beálltával a csapatok visszavonultak. A muszlimok mindössze 12 fő veszteséggel tértek vissza Medinába. Bár ez győzelem volt a muszlimoknak, mégis szégyelltek Mohammed Próféta (s.a.w.) elé állni. Ő azonban szívesen fogadta és megvigasztalta őket: „Nem menekültetek el. Visszavonultatok hozzám, és később még kivonultok ellenük”.

Mekka meghódítása és hatásai

627-ben Mohammed Próféta (s.a.w.) azt álmodta, hogy ő és a társai belépnek a mekkai Sérthetetlen Mecsetbe, leborotvált vagy rövidre vágott hajjal, félelem nélkül, biztonságban. Mint később majd kitérünk rá, korábban nem engedték őket Mekkába, ezért kötöttek egyezséget a kurajs törzzsel Hudajbijánál. Először a muszlimoknak nem tetszettek a feltételek, de az egyezmény után kinyilatkoztatott áják egyértelmű győzelemként értékelték azt.

Az eseményt követő 2 év igazolta ezeket a szavakat. A kurajs olyan vezető alakjai, mint Khalid ibn Walid vagy Amr ibn al-Asz, vették fel az Iszlámot, és az Iszlám egész Arábiában elterjedt. Vége lett a zsidók cselszövéseinek, és a szomszédos királyoknak írt levelek segítségével az Iszlám más országokban is terjedt. Ennek az időszaknak úgy lett vége, hogy a Banu Bakr, a kurajs törzs szövetségesei, megtámadták a Banu Khudát, a muszlimok szövetségeseit, és néhányukat meg is ölték. A fegyverszünet a muszlimok és a kurajs törzs között véget ért. Mivel már nem voltak képesek harcolni a muszlimokkal, Abu Szufian Medinába jött, remélve, hogy a szerződést meg lehet újítani. Allah Küldötte (s.a.w.) azonban nem volt hajlandó találkozni vele[xlvii].

Mohammed Próféta (s.a.w.) készülődni kezdett a háborúra. Mint mindig, titokban tartotta részletes terveit, és senki, még legközelebbi társai és feleségei sem tudták, hogy hova tervezi a hadjáratot. Amikor Abu Bakr megkérdezte a lányát, Aisát, hogy hová készül Allah Küldötte (s.a.w.), ő sem tudott választ adni. Azonban az egyik muhadzsir, Khatib ibn Abi Balta kitalálta terveit, és levelet írt a kurajs törzsnek, amelyben tájékoztatta őket Allah Küldöttének (s.a.w.) előkészületeiről. A Mindenható Allah azonban Küldöttének tudtára adta ezt, és ő elküldte Alit és Zubairt, hogy vegyék el a levelet attól a nőtől, akire Khatib bízta. Azok sikerrel is jártak.

Mohammed Próféta (s.a.w.) 10.000 ember élén hagyta el Medinát. Két évvel ezelőtt, amikor az umrára tett kísérletük a Hudajbija egyezménnyel végződött, még csak 1.600-an voltak. Az egyezmény utáni békés időszakban sokat átgondolták, majd fel is vették az Iszlámot.

A társak sem ismerték útjuk célját, amíg meg nem kapták a parancsot, hogy induljanak Mekka felé. Amikor az áldott város felé közeledtek, Mohammed Próféta (s.a.w.) megparancsolta, hogy minden ember gyújtson egy-egy tüzet, mert a mekkaiaknak az volt a szokásuk, hogy ha úton voltak, sátranként gyújtottak tüzet[xlviii]. Ezért a mekkai hitetlenek úgy gondolták, hogy a muszlim sereg 30.000 főből áll. Mivel nem volt reális esélyük az ellenállásra, megadták magukat. Abu Szufian, akit Mohammed Próféta (s.a.w.) meghívott a muszlimok táborába, szintén ezt tanácsolta.

Mohammed Próféta (s.a.w.) nem vágyott vérontásra. Hat részre osztotta seregét, és mindegyik másik úton vonult be Mekkába. A vezéreknek megparancsolta, hogy ne emeljenek fegyvert senkire, hacsak nem támadnak rájuk. Hogy Mekkát békésen foglalhassák el, kihirdette: „Akik a Kábához mennek, biztonságban vannak, és akik Abu Szufian házába mennek, biztonságban vannak, és akik nem lépnek ki a saját házukból, biztonságban vannak!”[xlix]

Mivel a legnagyobb kegyelemként, az evilági és túlvilági boldogság megalapozójaként küldetett el, Mohammed Próféta (s.a.w.), a győzedelmes hódító öszvére hátán mélyen meghajolva lépett Mekkába. Nem mutatott büszkeséget, és nem gondolt bosszúra vagy megtorlásra. Tökéletes szerénységgel és Allah iránti hálával ment a Kábához. Ott megállt, és megkérdezte ellenségeit: „Mit gondoltok, hogy fogok bánni veletek?” Azt felelték: „Nemes és nagylelkű ember vagy, nemes és nagylelkű ember fia.”. És ő azt mondta nekik: „Nem teszek nektek szemrehányást ezen a napon. Allah bocsásson meg nektek. És Ő a kegyelmesek közt a legkegyelmesebb. Elmehettek.”[l].

Ez jelentette a bálványimádás végét Mekkában. Amikor Mohammed Próféta (s.a.w.) ledöntötte a bálványokat a Kábában, ezt az áját olvasta: „Mondd: Eljött az igazság, és eltűnt a hamisság. Bizony, a hamissá mindig eltűnik” (Korán, 17:81)[li]. Most már szinte minden mekkai a társává vált.

Hunain csatája

Az Iszlám felvétele előtt az arab törzsek még vártak, hogy meglássák, ki fog győzni, mondván: „Ha Mohammed győzedelmeskedik a népén, biztos, hogy próféta”. Ebből következően Mekka meghódítása után csapatostul kezdték felvenni az Iszlámot. Ez megdöbbentette a hitetleneket, akik Taif közelében szerveztek találkozót, hogy összehangolják támadási terveiket.

A Hawazin és a Thaqif törzs, amelyek híresek voltak bátorságukról és íjászaikról, átvették a vezető szerepet, és nagy támadást készítettek elő Mekka ellen. Terveikről azonban beszámolt Abdullah ibn Hadrad, akit Mohammed Próféta (s.a.w.) bízott meg, ezért a Küldött (s.a.w.) 12 ezer, a kétezer új muszlimon fellelkesült harcossal indult el Mekkából. Nem akart Mekka területén belül megütközni az ellenséggel, részben, hogy Mekkát védelmezze, részben, hogy az új muszlimok érzelmeit ne sértse tovább.

A harcra Mekka és Taif között, a Hunain nevű völgyben került sor. Az új muszlimok inkább lelkesek voltak, mint bölcsek, és inkább a fellelkesültség hajtotta őket, mint az ügy igazságában való meggyőződés. Az ellenfélnek megvolt az az előnye, hogy remekül ismerte a terepet. Csapdát állítottak, amely meglepte a kiküldött előőrsöt – vagy talán Mohammed Próféta (s.a.w.) szándékosan tett így, hogy a visszavonulás látszatával csalja elő az ellenséget. A visszavonulás azonban rendezetlen volt, és ellenséges nyílzápor kísérte.

Mohammed Próféta (s.a.w.), aki, mint mindig, a veszély órájában is nyugodt és hitében biztos volt, előreugratott lován. Jobbján nagybátyja, Abbasz, balján annak fia, Fadl. Abu Szufian próbálta megállítani, de ő így kiáltott: „Meggyújtatott a háború tüze! Én próféta vagyok, ez nem hazugság. És Abdulmuttalib leszármazottja is vagyok.”[lii]

Abbasz felkiáltott: „Társak, akik hűséget esküdtetek az akáciafa alatt!”[liii] Minden oldalról felhangzott a válasz: „Labbajk!” (a szolgálatodra!), és Mohammed Próféta (s.a.w.) köré sereglettek. Az ellenséget most már minden oldalról körülvették a muszlimok. Mohammed Próféta (s.a.w.) bátorsága, bölcsessége és állhatatossága a látszólagos vereséget győzelemmé változtatta. Allah segítségével a muszlimok győztek azon a napon. Üldözték az ellenséget, bevették a táborukat, nyájaikat és csordáikat, és foglyul ejtették a családjukat, akiket büszkélkedve magukkal hoztak a csatába, a könnyű győzelem reményében.

Az ellenség Taifban vett menedéket. A győzelem meggyőzte a sivatagi törzseket, hogy felvegyék az Iszlámot, és nemsokára a lázadó törzsek és Taif is meghódolt, és felvette az Iszlámot.

A tabuki hadjárat

A mutai csata eredménye megdöbbentette Arábiát és az egész közel-keletet, mert a bizánciak nem tudtak győzni, hiába voltak háromszoros túlerőben. Ezt látva Szíria és környékének számos félig független arab törzse vette fel az Iszlámot. Hogy a mutai csatáért bosszút álljon, és az Iszlám terjedését megakadályozza, a bizánci császár, Hérakliusz hadjáratot szervezett Arábia lerohanására.

Mohammed Próféta (s.a.w.) azonnal úgy döntött, hogy a csatamezőn száll szembe a császárral. A muszlimok gyengeségének legkisebb jele is feltüzelhette volna Arábia hitetlenjeinek egyre gyengülő ellenséges erejét, és a képmutatókat is arra ösztönözhette volna, hogy belülről tovább próbálják gyengíteni az Iszlámot.

A helyzet súlyosságát látva Mohammed Próféta (s.a.w.) nyílt felhívást intézett a muszlimokhoz, hogy készüljenek a harcra, és szokásával ellentétben bejelentette, hogy az ellenség a bizánciak.

Nyár közepe volt. Tombolt a perzselő hőség, közeledett az aratás ideje, és mindenkinek szűkösek voltak a készletei. Az ellenség pedig a kor két szuperhatalmának egyike. Ennek ellenére a társak azonnal feleltek hívására, és hozzákezdet a készülődéshez a harcra. Mindenki a lehetőségein felül is hozzájárult a kiadásokhoz. A vagyonosabb társak, mint Oszmán vagy Abdurrahman ibn Awf, hatalmas összegeket adományoztak[liv]. Akik anyagi okok miatt nem lehettek tagjai a muszlim hadseregnek, mert például nem volt hátasállatuk, olyan keservesen sírtak és bánkódtak, hogy Mohammed Próféta (s.a.w.) mélyen meghatódott. Ezeket az embereket a Mindenható Allah is dicséri a Kegyes Koránban (9:92). Ez az esemény voltaképpen vízválasztó volt, amely az eltökélteket és a habozókat, a hívőket és a képmutatókat megkülönböztette egymástól.

631-ben Allah Küldötte (s.a.w.) 30.000 ember élén elhagyta Medinát, és Tabuk felé indult, ami nagyon közel esett Szíria bizánci uralom alatt lévő részéhez. A bizánci császár, aki hatalmas sereget kezdett gyűjteni, ezt látva feladta terveit és visszavonta csapatait, mert a muszlimok jóval előbb érkeztek, mint várta, és sokkal korábban, mint hogy a bizánci csapatok összevonását végre lehetett volna hajtani.[lv]

Mohammed Próféta (s.a.w.) 20 napig maradt Tabukban, és számos bizánci uralom alatt lévő államot rákényszerített, hogy adót (dzsizját) fizessenek. Számos keresztény törzs pedig lelkesen vette fel az Iszlámot.[lvi] Ez a vértelen győzelem lehetővé tette, hogy a muszlimok megerősítsék pozíciójukat, mielőtt hosszabb konfliktusba bocsátkoznának a bizánciakkal, és összezúzta a hitetlenek és a képmutatók erőit Arábiában.

[i] Már majdnem Medina királyává választották, mikor a hidzsra történt. Természetesen ezután a megválasztás elmaradt.
[ii] [És emlékezzetek arra], amikor Allah megígérte néktek, hogy a két csapat közül az egyiken úrrá lesztek, és ti azt szerettétek volna, hogy ne a harcra kész legyen a tiétek! Allah azonban az ő szavai révén valóra akarta váltani az Igazságot és a hitetlenek utolsó maradékait is ki akarta irtani, hogy valóra váltsa az Igazságot és semmivé tegye a hamisságot - legyen ez bármennyire is ellenére a bűnösöknek!
[iii] Ibn Sa’d, 3:162.
[iv] Muslim, „Kitab al-Jihad wa al-Siyar,” 30; Waqidi, Maghazi, 1:48-49.
[v] Tabari, Tarikh al-Umam wa al-Muluk, 2:430.
[vi] Ibn Hanbal, 1:411, 418.
[vii] Ibn Sa’d, 3:120.
[viii] Ibn Hanbal, 1:159.
[ix] Ibn Hisham, 2:127.
[x] Ibn Hisham, 2:277.
[xi] Ibn Hisham, 3:58.
[xii] A msuzlim kormány mellett mindig kell hogy léztezzen egy tanácsadó testület, amely annyira fontos, hogy a Mindenható Allah is dicséri az első, példás muszlim közösséget miatta (Korán, 42:8)
[xiii] Ibn Hisham, 3:664/667.
[xiv] Bukhari, „I’tisam,” 28; Ibn Hisham, Sira, 3:68.
[xv] Ibn Hisham, 3:68.
[xvi] Bukhari, „Jihad,” 164; Abu Dawud, „Jihad,” 6.
[xvii] Muslim,, „Fada’il al-Sahaba,” 128; Ibn Hanbal, 3:123.
[xviii] Haythami, Al-Majma’al-Zawa’id, 6:109.
[xix] Ibn Sa’d, Tabaqat, 3:12; Waqidi, Maghazi, 221.
[xx] Qadi ’Iyad, Shifa’, 1:78-9; Hindi, Kanz al-’Ummal, 4:93.
[xxi] Ibn Hisham, 3:99.
[xxii] Ibn Sa’d, Tabaqat, 8:413-15.
[xxiii] Ibn Hanbal, 3:201; Bayhaqi, Sunan, 9:44.
[xxiv] Ibn Kathir,, Al-Bidaya, 4:35-6.
[xxv] Tabari, Tarikh, 3:17; Ibn Athir, Al-Kamil, 2:74; Ibn Hisham, Sira, 3:100.
[xxvi] Said Nursi, Lemalar (Istanbul:28).
[xxvii] Ibn Hisham, 3:120-1; Ibn Kathir, Al-Bidaya, 4:43.
[xxviii] Ibn Hisham, 3:101.
[xxix] Ibn Hisham, 3:94; Ibn Sa’d, 2:59.
[xxx] Ibn Hisham, 3:213.
[xxxi] Ibn Kathir, 4:178-79.
[xxxii] Ibn Hisham, 3:225-26; Waqidi, 441-43.
[xxxiii] Bukhari, „Manaqib al-Ansar,” 9; „Maghazi,” 29; Muslim,, „Jihad,” 123-125.
[xxxiv] Bukhari, „Manaqib,” 9; Muslim,, „Jihad,” 127.
[xxxv] Ibn Hisham, 3:230; Ibn Kathir, Al-Bidaya, 4:116.
[xxxvi] Ibn Hisham, 3:239.
[xxxvii] Ibn Hisham, 3:243.
[xxxviii] Bukhari, „Maghazi,” 29; Ibn Hanbal, 4:262.
[xxxix] Bukhari, „Maghazi,” 30.
[xl] Ibn Hisham, 3:249-51.
[xli] Ibn Hisham, 3:238,262; Ibn Sa’d, 3:423-24; Tabari, Tarikh, 3:49.
[xlii] Ibn Hisham, 3:226; Diyarbakri, Khamis, 1:540.
[xliii] Bukhari, „Maghazi,” 38.
[xliv] Bukhari, 5:77; Muslim, 4:1872.
[xlv] Bukhari, „Maghazi,” 44.
[xlvi] Ibn Hanbal, 5:299; Tabari, 3:110.
[xlvii] Ibn Hisham, 4:31.
[xlviii] Ibn Kathir, Al-Bidaya, 4:330; Ibn Hisham, 6:41-45.
[xlix] Ibn Kathir, 4:331-32.
[l] Ibn Sa’d, 2:142; Ibn Hisham, 4:55; Tabari, 3:120; Baladhuri, Futuh al-Buldan, 1:47.
[li] Bukhari, 5:93; Muslim, 3:1408; Ibn Hisham, 4:59; Ibn Sa’d, 2:136.
[lii] Bukhari, „Jihad,” 52; Muslim,, „Jihad,” 78.
[liii] Ibn Kathir, 4:373.
[liv] Bukhari, „Tafsir,” 18; Ibn Hisham, 4:161; Tabari, Tarikh, 3:143; „Tafsir,” 10:161.
[lv] Ibn Sa’d, 2:165-68; Tabari, Tarikh, 3:100-11.
[lvi] Ibn Kathir, Al-Bidaya, 5:13.

Tweet

Whatsapp