Vallás, terror, háború és az egységes globális etikára való igény

Az a terror, ami eleinte a Szovjetunió összeomlása után kialakult egypólusú világrend elleni lázadásban öltött testet, a szeptember 11-ei események után globális fenyegetéssé vált. A tény, hogy az egyetlen olyan független hatalom, amely felvette a harcot a terrorizmus ellen, a kialakult helyzet alapján indokoltnak találta egy háború kirobbantását, a világot - és különösképp a Közel-Keletet -  a háborús fenyegetettséggel hozta újra testközelbe, és egyúttal az általános emberi értékek háttérbe szorulásához is vezetett. Az ENSZ is elhanyagolja kötelességét, ami az egyetemes erkölcsöt és a nemzetközi jogokat illeti, márpedig ezeket az alapelveket a két gyötrelmes világháborúból tanultak után fektették le. A nyugtalanság ma már világméreteket öltött. Eme fejlemények következtében a vallás és az erkölcsi értékek fontossága újra teret nyert.

Vallás

A vallást talán kissé leegyszerûsítve úgy is definiálhatjuk, mint azoknak a szabályoknak és alapelvnek az összességét, melyeket Isten azért küldött, hogy ezen a Földön és a túlvilágon a boldogsághoz vezessenek.

A vallás története az emberiség történetével kezdõdik. Az elsõ olyan elméletek, amelyek azt próbálták megmagyarázni, mi történik az emberek körül - közelükben vagy a világegyetemben - mind a valláson alapultak. Ennek következményeként a vallás nagyon fontos szerephez jutott minden olyan szellemi területen, mellyel az emberiség a történelme folyamán eddig foglalkozott, mint a történelem, a tudomány, a kultúra, a mûvészet, a jog és az erkölcs.

A vallás lehetõvé teszi, hogy az ember felfedezzen olyan emelkedett és transzcendens értékeket, melyek a saját legbensõbb természetében rejtõznek, hogy ezáltal egy különleges élményben legyen része.

Azok az elméletek, melyek nem olvasztják a vallást is magukba valamiképp, szükségszerûen egyoldalúak maradnak, és nem képesek a létezés egészére magyarázatot adni. Másrészt viszont egy olyan vallás, mely nem él a bölcsességgel, az embert csak egy adott öntõforma csapdájába ejti, a valódi cél helyett: hogy tágas horizontokat nyisson meg elõttünk és hogy lehajtsa korlátainkat.  

Ahogy az emberek saját identitásukat nem tudják a hit segítsége nélkül meghatározni, úgy a világegyetemben a helyüket, helyzetüket vagy szerepüket sem tudják igazán behatárolni. Egyértelmû tény, hogy a világegyetem legértékesebb és legfontosabb teremtményei mi vagyunk. Nem fizikai adottságai, hanem spirituális képességei teszik lehetõvé azt az embernek, hogy ekkora jelentõséggel bírjon. Ami a fizikai felépítésünket illeti, nagyon hasonlóak vagyunk más teremtményekhez. Mint minden más élõlény teste, a mienk is sejtekbõl, szövetekbõl, génekbõl áll. Ami különlegessé tesz minket, az nem más, mint hogy tudunk gondolkodni, hinni, és tudást szerezni, valamint az, hogy mindezeknek a képességeknek tudatában is vagyunk.  Tudatos voltunknak köszönhetõen képesek vagyunk elvonatkoztatni és fogalmakat alkotni; gondolatainkat, cselekedeteinket pedig irányítani tudjuk. Ezen szellemi értékek segítenek a hitünk és a szabályaink megformálásában.

Az ember fizikai és spirituális valója (a test és a lélek) egy egységet alkotnak. A hamis hitek és a merev ideológiák ezt az egységet próbálják széttépni úgy, hogy megpróbáljak az embert egy absztrakt egységként felfogni, mely kizárólag a lélekbõl áll, vagy csak a fizikai valóra leredukálni. Ezek az elméletek azonban a létezés egészével kapcsolatosan téves értelmezésekhez vezettek. Az Isteni eredetû vallások célja, hogy ezt a megbontott egységet a „tudás és bölcsesség” rendszerében összeolvassza. De van úgy, hogy egy vallást elszakítanak a lényegétõl és dogmatizálják azt, ekkor a vallás már nem tudja betölteni azt a szerepet, amire teremtõdött. Amikor ez bekövetkezik, az a vallás már csak egy merev ideológia vagy üres rituálék összességévé válik.

Egy neves 8. századi muszlim tudós, Imám Sátibi szerint a vallás célja az, hogy az embernek segítségére legyen ezen a Földön és a másvilágon. Így a vallás céljai közt szerepel a hit, élet, javak, az utódok és a szellemi értékek megõrzése:

Az emberre minden vallás felelõsséget ruház annak érdekében, hogy megõrizze a következõ dolgokat: a Kívánalmakat (Az-Zaruri), a Szükségességet (Al-Hadzsi) és azokat, amik jobbá teszik (At-Tahszini).

A Kívánalmak (Az-Zaruri) azokat a dolgokat foglalják magukban, amik ahhoz kellenek, hogy az ember végrehajtsa a világi és vallási értelemben vett jótéteményeket…Egyértelmû, ha ezek elvesznek, a világi funkciók sem mûködhetnek, ezek is elkorcsosulnak, és anarchia üti fel a fejét, sõt ez néha az élet végét is jelentheti. Elmarad a megváltás is a másvilágon, minden áldás odaveszik, a teljes kiábrándultság a végeredmény. (A hit, az élet, a szellemi értékek, és a bõség olyan kívánalmak, melyeket a veszélytõl óvni kell).

A Kívánalmak védelme a következõ módszerek egyikével érhetõ el: Az elsõ módszer a szilárd alapok lefektetése, és az oszlopok megerõsítése - ez azt jelenti, hogy azoknak az elemeknek a segítségével kell õket jó karban tartanunk, melyek már jelen vannak életünkben. A második módszer az, ha figyelmet fordítunk a tökéletlenségekre, így ezek a már jelen levõ elemek nem fognak eltûnni. Például a hit, a hitvallás, a szegényadó, a zarándoklat teljesítése, a böjtölés és Isten tiszteletének egyéb módjai, mind azt szolgálják, hogy a vallás, mint létezõ elem megõrzõdjön életünkben. Az evés, ivás, öltözködés, lakhatás és más hasonló tevékenységek a szellem és a lélek megóvására irányulnak. A közösségben való viselkedésünk az ember tulajdonának és utódainak megóvását célozza; a személyes viselkedési mintáknak pedig a testi és lelki egészség megõrzésében van szerepük. A büntetésnek, mely a jó cselekedetekre buzdít és megakadályozza a rosszat, az a célja, hogy a negatív elemeket a társadalom és az egyén hatókörén kívül tartsa. A Saríának öt alapcélja van. Ezek a hit, az élet, a vagyon, az utódok és a szellemünk megóvását jelentik. Ezek az elsõdleges elemek minden vallásban alapvetõ jogokat képeznek, melyeket védeni kell.

A Szükségesség (al-Hadzsi) azokra a dolgokra vonatkozik, melyekhez akkor folyamodunk, ha fizikailag vagy metafizikailag hiányt szenvedünk akár személyes, akár társadalmi szempontból. Ha ezen - akár anyagi akár elvonatkoztatott - igényeink nem elégítõdnek ki, nehézségekbe ütközünk kötelességünk teljesítésének tekintetében is. Az itt említett nehézségek, melyek fizikai vagy szellemi igények kielégítetlensége nyomán lépnek fel, nem egyenlõek a közösségi értékeket ért támadások elszenvedésével. Ezeket a Kívánalmak körébe tartozónak tekintjük és az istentisztelet, szokás, viselkedés és büntetés kategóriái alá tartoznak.

A Jobbítás (at-Tahszini) kategóriájába azok a dolgot tartoznak, melyek a tulajdonképpeni jó szokásokat jelentik, és az olyan szégyenletes vagy gonosz dolgoktól való távolmaradást célozzák, melyektõl minden épeszû ember tartózkodik. Ezeket a viselkedésmintákat „közösségi erkölcsi értékeknek” nevezhetjük, és azok a feltételek, melyeket az elsõ kettõ (Kívánalmak és Szükségesség) esetében már említettünk, erre is igazak.(Sátibi 2/4)

Így elõ sem fordulhat, hogy a vallásos gondolkodáson belül ennek a három alapelvnek bármelyike háttérbe szoruljon. Sajnos azonban a múltban és napjainkban egyaránt voltak és vannak olyan negatív tényezõk, melyek elhomályosítják a vallásban szentnek tekintett értékeket, és amelyek a legtöbb kárt okozzák a vallásnak: az agresszió, a terror és a háborúk. Ahhoz, hogy megváltoztassuk ezt az elkeserítõ helyzetet, és hogy a vallást ne használhassák többé ellenségeskedés okaként, a világvallások vezetõinek össze kell jönniük, és közös lépéseket kell tenniük a vallások közti béke, tolerancia és párbeszéd megteremtése érdekében.

Terror

A terror az emberiség elleni bûntény. Mivel minden vallás elítéli a terrorizmust, a „vallás” és a „terror” két olyan fogalom, melyet semmi szín alatt nem lehet egy lapon említeni. A terror nem csak egy önmagában vett bûntény, hanem öt különbözõ bûntényt egyesít magában: a terrorista vétkezik a Teremtõ ellen, vétkezik az emberiség ellen, az egyes személyek ellen, akik ellen a terrorcselekmény irányul, saját maga ellen, és végül az ellen a közösség ellen, melynek õ is tagja.

Az iszlám szerint az emberiség, mely tiszteletben részesült (Szúra Al-Iszrá 17:70), a legszebbalakkal teremtetett (Szúra At-Tín 95:4). Tekintettel rá, hogy Allah ad életet, és küld halálba (Szúra Ál-Imrán 3:156), a gyilkosság tilos: És ne oltsatok ki emberéletet, amit Allah adott (Szúra Al-Anám 6:151); senki nem veheti el az életet, amit Isten adott. Hiszen Ha valaki megöl egy emberi lényt-anélkül hogy jogosan tette volna- akkor az olyan, mintha az egész emberiséget ölte volna meg (Al-Máida 5:32).

Abból a versbõl is, hogy Adakozzatok Allah ügyéért és ne rohanjatok a pusztulásba (azáltal, hogy nem adakoztok sem pénzzel, sem idõvel vagy fáradsággal Allah ügyéért)! Cselekedjetek jót! Allah szereti azokat, akik jót cselekszenek. (Szúra Al-Bakara 2:195) azt olvashatjuk ki, hogy nincs jogunk saját magunk épségét veszélyeztetni, valamint abból, hogy ...és ne öljétek egymást. Allah mindig kegyes hozzátok (Szúra An-Niszá 4:29) láthatjuk, hogy az iszlámban nyilvánvalóan tiltott az öngyilkosság. Tehát bármit vegyünk is alapul, az iszlámban az önmagunknak vagy másnak való károkozás általános tilalom; ártatlan emberek megölése pedig megbocsáthatatlan bûn az emberiség ellen.

Az iszlámban a jognak három különbözõ formáját ismerjük: „Isten jogai”, „az emberek jogai”, és az „összetett jogok”. Ezek közül az elsõ kettõnek van nagyobb szerepe.

Isten jogai magában foglalják a hitet és az istenimádatot, a közjó és a közrend fogalmait, de azokat nem, melyek csak az egyes embereket vagy közösségeket érintik. Isten jogai kiterjednek minden élõ és élettelen teremtményre.

Az élethez való jog is Isten joga, nem az egyéné. Így ez nem lehet tárgya megbocsátásnak, vagy nem lehet róla úgy lemondani, ahogy az ember saját jogairól mond le. Ezt a jogot nem törölheti el vagy változtathatja meg semmilyen személy vagy kormányzat. Csak Isten bocsáthat meg az õ jogai ellen vétkezõknek.

Az elmúlt években elszaporodott terrorcselekmények célja esetenként a modern értékek elleni lázadás, vagy a figyelemfelkeltés. Bármelyik legyen is, és bármilyen formában (akár öngyilkossági merényletként) hajtsák végre, a terror mindig tilos volt és lesz az iszlámban. Bármi legyen is a cél, az ember nem járhat el ilyen módon. Ezeknek az esetnek egy része a vallás félreértésébõl vagy félreértelmezésébõl fakad, míg a többi a vallásában nem megbízható és nem alapos tudású egyénektõl ered.

Mégis, az a tény, hogy ezek az esetek egyre gyakoribbá váltak, szükségessé teszi a jelenség körültekintõ vizsgálatát. Az emberiség legfõbb kötelessége megtalálni és felszámolni azokat az okokat, mely embercsoportokat terrorcselekményekre sarkall. Ha nem vesszük komolyan a helyzetet, és kicsinyes okokból nem fordítunk figyelmet a probléma kezelésére, vagy épp azokat az embereket támogatjuk, akik ilyen esetek megismétlõdését célozzák, akkor ezekkel mi is mind az emberiség elleni bûntettet követünk el.

Nem szabad elhanyagolnunk azt, hogy milyen nagy hatással van egy személy viselkedésére önképe. Ha az önszeretetünk, amely eredetileg a magunk védelmére hivatott érzésünk, valamilyen oknál fogva sérül, az szégyenérzetet vagy hibás önértékelést eredményez. Ettõl fogva az egyén agresszív viselkedésmintákat kezd követni azért, hogy önértékelését visszaállítsa. A tudatlanság, a hiányos vagy téves tudás vakbuzgósághoz vezetnek. Ez a vakbuzgóság a fanatizmus melegágya, a fanatizmus pedig a terror számára tár kapukat. Ha a tudatlanság épp a vallás területén uralkodik el, a probléma még összetettebbé válik. Ha az egyénnek épp a saját vallásáról nincsenek kielégítõ információi, akkor nem lesz képes egészséges összhangot teremteni élete és hitvallása között. Következésképpen elveszíti a kapcsolatot az élettel, és elkezd illogikus viselkedésmintákat követni, vagy épp a saját vallási értékeit kezdi megvetni, mely természetszerûleg kisebbrendûségi komplexushoz vezet. Mindkét viselkedésminta a megtévedt emberre jellemzõ.

Tény, hogy a terror egy olyan kilátástalan élethelyzetnek a következménye, ahol megoldásra semmi remény. A kilátástalanság a tudatlanságból fakad, míg az elesettség annak eredménye, hogy az embernek nem állnak rendelkezésükre a megfelelõ eszközök. Azok a személyek és társadalmak, melyek híján vannak olyan eszközöknek, mint a megfelelõ oktatás és a szellemi tõke, hajlamosabbak megoldások helyett problémákat elõállítani, és többnyire kihasználhatóbbá válnak. Mivel meglévõ lehetõségeiket sem tudják megfelelõ mértékben kihasználni, elesettnek érzik magukat, s ez a tehetetlenségi érzés ad táptalajt az agressziónak.

Mivel a dzsihád fogalmát számos okból kifolyólag terroristák is említgetik a muszlim világban, ezt a fogalmat vizsgáljuk meg a következõkben tüzetesebben.

Dzsihád

A dzsihád szó eredetileg a következõ jelentéseket foglalja magába: fáradozás,  erõfeszítés, próbatétel, erózió, vajköpülés, éhségérzet. Mint minden küzdelemben, az ember aktiválja erõforrásait, erõfeszítéseket tesz, ilyen nyomon a dzsihád aktív hadviselést is jelenthet. Bárhogyan is értelmezzük, ha az elõbb felsorolt jelentéseket is figyelembe vesszük, a dzsihád négy különbözõ aspektusával találjuk szembe  magunkat:

1. A védelmi aspektus: Ezt a fogalmat többnyire a dzsihád,ghaza és harb kifejezésekkel kapcsolják össze. Bár a dzsihád különféle toldalékos formái körülbelül 34 alkalommal fordulnak elõ a Koránban, ezekbõl csak négy esetben utal a kifejezés egyértelmûen háborúra[1]. Mivel azonban a legtöbb dzsiháddal kapcsolatos vers olyan szúrarészletekben fordul elõ, melyek a háborúskodásról szólnak, a háborús jelentés nyomott nagyobbat a latban.
2. A pszichológiai aspektus: muszlim gondolkodók, fõképp szúfik, a mudzsahada szót- mely a dzsihád szóval egy tõrõl fakad- használják a dzsihád lelki vetületének kifejezésére. A mudzsahadának három különbözõ formája ismert: az ellenség ellen vívott mudzsahada az tulajdonképpen a dzsihád; a gonosz ellen vívott mudzshada a taqwa, és a testi vágyak ellen vívott mudzsahada pedig a riyadha (mértékletesség) A Korán versei közûl tíz a dzsihádnak az utolsóként említett vetületével foglalkozik.[2]
3. Az intellektuális aspektus: A következõ szavak fejezik ki ezt az aspektust: idzstihad (értelmezés) és tafakkur (elmélkedés). Az idzstihad nagy erõfeszítéseket jelent egy bonyolult cél érdekében. A muszlim jogászok a következõképpen definiálják az idzstihad fogalmát: egy vallási rendelet meghozása érdekében tett erõfeszítés, melyet egy jogász másodlagos feltevésein alapít. Mondhatnánk, hogy ez tulajdonképpen a muszlim gondolkodó arra tett erõfeszítése, hogy az összes intellektuális képességét használva hozza meg döntéseit mind vallási, mind világi téren[3].
4. A társadalmi aspektus: Ez a közösség egészének szolgálatát jelenti, valamint a harcot az igazságtalanság ellen. Ebben a tekintetben a dzsihád kifejezés az embereknek való segítségnyújtást jelenti, és az igazságtalanság megakadályozásáért folytatott harcot.[4]

Sok hadísz foglalkozik a  dzsihád pszichológiai aspektusával. Feljegyezték például, hogy a Próféta (áldás és békesség legyen rajta) egy csatából visszatérve így szólt: „A kisebb dzsihádból most visszatértünk egy nagyobba.”[5] A Próféta (áldás és békesség legyen rajta) azt is mondta: „Mudzsahid az, aki a saját testi vágyai ellen visel hadat.”[6] A következõ hadísz pedig a dzsihád társadalmi vonatkoztatására is rávilágít: „A Próféta (áldás és békesség legyen rajta) megkérdezte egyik követõjét, aki részt akart venni a dzsihádban (háború értelemben), hogy élnek-e a szülei. Az igenlõ válasz hallatán a Próféta (áldás és békesség legyen rajta) azt tanácsolta neki, inkább folytasson dzsihádot szüleiért (azaz a háborúskodás helyett inkább a szüleit segítse)”[7].

A Próféta (áldás és békesség legyen rajta) egyszer azt mondta: „Azok, akik özvegyekért és szegényekért dolgoznak, olyanok, mint akik Istenért viselnek dzsihádot.”[8] Azt is kijelentette, hogy „A legértékesebb dzsihád, ha valaki felemeli szavát, és kimondja az igazságot egy elnyomó uralkodóval szemben.”[9] A dzsihád intellektuális aspektusának tekintetében számtalan hadísz buzdít a világi és vallási értelemben vett tudásunk bõvítésére, mélyítésére, a kutatásra, az elmélkedésre.

Mint ebbõl is kitûnik, az iszlám vallásban a dzsihád szociális, pszichológiai, intellektuális és társadalmi vonatkozásai sokkal hangsúlyosabbak a háborúnál. A muszlim irodalomban sem jelent a dzsihád feltétlenül háborút. Csak azért került a szónak egy ilyen jelentése ennyire elõtérbe, mert egy közösség, ha ellenséggel harcol, akkor az minden erõfeszítést meg fog tenni a siker érdekében. Ha konkrétan a háborút akarja kifejezni, a Korán más szavakkal él, így például: qital, harb, muharaba és ma'raka. Mint ahogy a neves muszlim tudós Muhammad Hamidullah is rámutatott, a vallás szigorúan tiltja az olyan háborúkat, melyeket nem egy, az Isten által kitûzött célért vívnak. Azok a katonai megmozdulások, melyekben a Próféta (áldás és békesség legyen rajta) is részt vett, a védelmet szolgálták, és büntette azokat, akik az ellenséghez csatlakoztak vagy megsértettek egy korábbi megállapodást, vagy iszlám területeket akartak megszerezni. (Hamidullah, 1995, 222-223.) Ez az oka annak, hogy az iszlám hódításoknak sosem volt célja pusztán agresszió, rablás vagy fosztogatás. Sokkal inkább, ezek a harcok egy olyan rend helyreállítását célozták, melyben az emberek szabadon dönthettek, hogy mely vallást kívánják követni, legyen az akár a muszlim vallás. Fejadóként pedig a muszlimoknak a zakatot vagy a sadaqát, nem-muszlimoknak pedik a dzsizját kellett fizetniük.

Az iszlám egyház a kezdetektõl fogva nagy hangsúlyt fektetett arra, hogy a  muszlim uralom alatt élõ nem muszlimok is -különös tekintettel a keresztényekre és a zsidókra- jó bánásmódban részesüljenek, attól függetlenül, hogy ezek az emberek a meghódított városok lakosságából származtak-e, vagy csak késõbb telepedtek oda. Feljegyezték, hogy a Próféta (áldás és békesség legyen rajta) még utolsó szavaival is azt kérte követõitõl, hogy bánjanak tisztességesen a nem muszlimokkal. Azt mondta: „Aki rosszul bánik a zsidókkal és a keresztényekkel, az az Ítéletnapon tartozik elszámolni nekem tettével.”[10] Valamint:„Azok, akik igazságtalanok a keresztényekkel és a zsidókkal, nem léphetnek a Paradicsomba.”[11]

Az iszlám szerint háború idején is tilos fákat és mezõket felgyújtani, valamint épületeket és templomokat lerombolni. Nõk, gyerekek, idõsek, vakok és egyházi személyek meggyilkolása szigorúan tilos. Azok az adók, melyeket a nem muszlim lakosság fizet, nem fordíthatók a muszlimok igényeinek kielégítésére, de a muszlimok által felajánlott jövedelemadó segíthet a rászoruló nem muszlimokon.[12]

A dekrétumban, melyet 'Omár kalifa intézett Abu Musza Al Asharihoz, amikor Baszra kormányzójává nevezték ki, az áll, hogy mindenki, aki a kormányzóhoz jön, egyenlõ bánásmódban kell, hogy részesüljön; a tárgyaláson résztvevõknek a tárgyalóteremben együtt kell ülniük, sõt a kormányzónak még a figyelmét is egyenlõen kell megosztania a felek között,  vallási hovatartozásuktól függetlenül „… nem szabad, hogy a gazdagok azt higgyék, igazságtalanul uralkodsz, a szegények se tartsanak attól, hogy az igazságtalanság õket sújtja.”[13]

A keresztes hadjárat és az igazságért vívott harc a kereszténységben

A kereszténységben, mely magát a béke advokátoraként kívánja bemutatni, a háború fogalma fontos szerepet tölt be. A keresztények, akik sokat szenvedtek, különösen a Római Birodalom korszakában, a római elnyomással szemben a „passzív ellenállás” stratégiáját választották, vallásuk harcos oldalát mellõzvén, inkább a béke és a tolerancia eszméit hangsúlyozták.

A Szentírás szerint a legfontosabb parancs, melyet Isten az embereknek adott, hogy szeretnünk kell Istenünket és szeretnünk kell felebarátainkat. Ahogy Jézus is szerette tanítványit, azt kérte tõlük is, hogy szeressék egymást.

Máté evangéliumában olvashatjuk Jézus következõ szavait:

Én pedig azt mondom néktek: Ne álljatok ellene a gonosznak, hanem a ki arczul üt téged jobb felõl, fordítsd felé a másik orczádat is.

És a ki törvénykezni akar veled és elvenni a te ruhádat, engedd oda neki a felsõt is. (Máté 5:39-40)

Láthatjuk, hogy a szeretet terjesztésével együtt a háború fogalma is nagy hangsúlyt kap az Újtestamentumban:

Ne gondoljátok, hogy azért jöttem, hogy békességet bocsássak e földre; nem azért jöttem, hogy békességet bocsássak, hanem hogy fegyvert.

Mert azért jöttem, hogy meghasonlást támasszak az ember és az õ atyja, a leány és az õ anyja, a meny és az õ napa közt. (Máté 10:34-35)

Gondoljátok-é, hogy azért jöttem, hogy békességet adjak e földön? Nem, mondom néktek; sõt inkább meghasonlást.

Mert mostantól fogva öten lesznek egy házban, a kik meghasonlanak, három kettõ ellen, és kettõ három ellen.

Meghasonlik az atya a fiú ellen, és a fiú az atya ellen; az anya a leány ellen, és a leány az anya ellen; a napa a menye ellen, és a menye a napa ellen. (Lukács 12:51-53)

A Biblia szerint a világ vége közeledtével erõszakos cselekedetek és katasztrófák fognak elõfordulni, melyek Jézus második eljövetelét készítik elõ.    

A negyedik angyal is trombitált, és megvereték a napnak harmadrésze, és a csillagoknak harmadrésze; hogy meghomályosodjék azoknak harmadrésze, és a nap az õ harmadrészéban ne fényljék, és az éjszaka hasonlóképpen. (Jelenések könyve 8:12)

Az Egyesült Államokban végzett kutatások szerint a vallásos népesség 30%-a hiszi, hogy a világ az Armageddon döntõ csatájával ér majd véget. Szekták alakultak, olyanok is, melyek tagjai tömeges öngyilkosságot követtek el. Például Jim Jones, aki a People's Temple (Népek Szentélye)  névre keresztelt szekta vezetõje volt, 1978-ban azt prédikálta, hogy elérkezett a világvége, és megkezdõdött az Armageddon, melyet a Biblia is említ. Azt állította: „Az ítéletnap a nyomunkban van, menjünk hát vele, és legyünk elsõk a tömegben.” Mint tudjuk, akkor több, mint 900 ember követett el öngyilkosságot, hogy ezt a célt megvalósítsa. (Halsel, 2002, 21.) Másrészt néhány keresztény csoport úgy vélekedik, hogy a világ a végéhez közeledik, ezért úgy érzik, mindenképp a messiás közelében kell lenniük, így Jeruzsálembe mennek meghalni. François Mayer professzor szerint az ötvenes évek óta rengeteg ember hagyta el az Egyesült Államokat, és ment Izraelbe ebbõl az okból.

Olyan idõszakok, amikor a másként gondolkodók osztályrésze az elnyomatás volt -  például Donátusz, és követõi által, akik nem fogadták el a Konstantin császár által a IV. században kinevezett pártiárkákat; vagy Áriusz, Makedóniusz és Nesztóriusz uralma - megtépázták a kereszténység pacifista szemléletét. 

Az V. században, amikor barbár törzsek dúlták fel Rómát, Szent Ágoston a mellett érvelt, hogy a keresztények bizonyos körülmények között folytathatnak hadviselést. Õ volt az elsõ, aki az „igazságos háború” ideáját hangoztatta. A XIII. században Szent Tamás továbbfejlesztette és rendszerezte Szent Ágoston elképzelését. Szent Tamás szerint a következõ feltételekkel nevezhetünk egy harcot „igazságos háborúnak”:

1. A hadüzenetet egy törvényes központi hatalom nyilvánítja ki.
2. A cél védelem kell, hogy legyen, valamilyen agresszív támadás ellen, vagy a hívõk törvényes jogainak védelme.
3. A végsõ cél a jóság egyeduralomra törése és a gonosz eltörlése kell, hogy legyen.

A X. századtól, Spanyolország visszafoglalásától, és a nyugat-európai keresztes hadjáratokkal kezdõdõen egy új fogalom jelent meg a keresztény irodalomban: a „Szent Háború”.

Ez a fogalom egy olyan érvrendszerrel került alátámasztásra, mely legitimalizálja a háborút, mondván: „Istennek ellenségei vannak, akik el akarnak pusztítani mindenkit, akik Istennek engedelmeskednek. Isten ellenségei azok, akik a kereszténység ellen vannak, Isten igaz vallása ellen, ezért harcolni kell ellenük, és el kell õket pusztítani.”

A XIV. században a katalán származású költõ, Ramón Lull[14], aki folyamatosan ostorozta az iszlám vallás dzsihád fogalmát, kijelentette: „Azoknak a misszionáriusoknak, akik muszlimokat kívánnak keresztény hitre téríteni, mindenekelõtt a szeretetre kell apellálniuk. Úgy kell szeretniük minden egyes embert, ahogy azt Jézus tette. Másodszor, hagyni kell, hogy a muszlimok saját szabad akaratukból válasszák a kereszténységet. Azonban, ha továbbra is ellenállnak, miután a kereszténységet, mint igaz vallást megismertették velük, az erõszak használata megengedett.” (Sugranyes de Franch, 1983, 375)

A keresztes hadjáratok, melyek több mint 300 éven keresztül folytak, keserû emlékeket hagytak mind az õket elindító nyugati társadalomban, mind a muszlimokban. Ezért a késõbbiekben a keresztény irodalomban a „Szent Háború” fogalmát inkább az „igazságos háború” fogalmával helyettesítették, mely tulajdonképpen a „jó gonosz elleni küzdelmét” foglalta magában.

A francia forradalommal és a felvilágosodással e fogalom vallásos jelentõsége megfakult, helyette világi ideákban öltött testet. Az „igazságos háború” ennek fényében azt jelentette, hogy a harcnak nem az agresszió a célja, hanem a védekezés. Ilyen például egy csoport fellázadása az elnyomás ellen, melynek következménye még szigorúbb elnyomás lehet. A beavatkozást csak egy törvényes hatalom, és csak bizonyos korlátokon belül végezhette. Modern idõkben Michael Walzer vetette fel elsõként ennek a fogalomnak az etikai és jogi aspektusait, mikor Amerika vietnámi háborúba való beavatkozása ellen érvelt.

Örök béke

   Emmanuel Kant, a német filozófus az „igazságos háború” fogalmának helyébe az „örök béke” ideáját ültette. Az „Örök Béke” címû, élete vége felé írt értekezésében  az „örök béke” politikai, jogi és filozófiai aspektusait vette számon és annak a mélyére próbált hatolni, hogy vajon létezhet-e a világ háború nélkül. Kant szerint az „örök békének” Földünkön hat feltétele van:

1. Egyetlen olyan békeszerzõdés sem tekinthetõ érvényesnek, mely egy jövõbeni háború esélyét akár csak sugallja.
2. Semmilyen független állam, legyen az kicsi vagy nagy, nem kerülhet semmilyen más állam uralma alá örökösödésbõl, cserébõl, vásárlásból vagy adományból kifolyólag.
3. Hadseregek felállítását idõvel teljesen el kell törölni.
4. Nemzeti adóság nem vezethet az állam külügyi konfliktusaihoz.
5. Egyetlen állam sem avatkozhat erõszakkal más államok kormányzásába, alkotmányos rendjébe.
6. Háború idején nem követhet el egyetlen állam sem olyan cselekedetet, mely a jövõbeni békét lehetetlenné teheti: nem követhet el merényletet, mérgezést, nem sértheti meg a megadás szabályait, nem buzdíthat árulásra az ellenséges állammal szemben.

Kant szerint ahhoz, hogy az „örök béke” megvalósuljon, mindenkinek magáévá kell tennie olyan nézeteket, mint a „jó szándék” és „kötelességtudat”; a háború és béke ideái mögött valójában etikai kérdések húzódnak. Az emberiség alaptermészete a legnagyobb elõmozdítója a békének, nem annak akadálya.

Közhelyszámba megy azonban, hogy a politika és az etika egymás szöges ellentétei. Az ellentét enyhítése céljából Kant az egyetemes jog területén bevezeti a „transzcendencia” fogalmát, mely idealizmusának egy alapköve.

Kant nagyszabású ideáját igyekezett életre kelteni a második világháború után megalakult ENSZ. A mai állapotok sajnos azonban azt mutatják, hogy visszakanyarodtunk a második világháborút megelõzõ állapotokhoz. Ennek megállítására az egyetlen esély, ha a globális etika fejlesztésének kérdésére lépéseket teszünk.

A globális etika igénye

Teljesen egyértelmûvé vált, hogy a legnagyobb probléma, mellyel napjainkban szembesülünk, nem politikai, társadalmi vagy gazdasági jellegû, hanem etikai kérdés. Egy olyan társadalom, amelynek hiányoznak az erkölcsi alappillérei, nem maradhat fent. Ezt Leslie Lipson is hasonlóképpen gondolja:

Nyugati civilizációnkak most - jobban mint valaha -  szüksége van egy humanisztikus alapú etikai forradalomra. A nyugati társadalom századunk elsõ felében bukásnak indult  és azóta is a szakadék széle felé vánszorog.

Ezért elsõsorban azok a tudósok felelõsek, akik nem tudják vállalni felfedezéseik etikai következményeit; azok a közgazdászok, akik szerint a gazdasági felemelkedésnek semmi köze az etikai elvekhez; azok a politológusok, akik kizárólag a kormányzat mechanikájának megteremtésével foglalkoznak; és mindazok, akik nem tudnak különbséget tenni jó és rossz tudás között, és ennek következtében tudomást sem vesznek a társadalom számára legveszélyesebb dolgokról.

A nyugat anyagi sikeri következtében könnyelmûvé vált, lehetõvé tette, hogy az anyagiasság és az abból fakadó kereskedelmi felsõbbrendûség uralkodjon mindenek felett. Napjainkban az aranyborjú[15] tiszteletét felváltotta az idealizált bruttó nemzeti termék imádata. A célokat azonban valahol máshol kell keresnünk. A humanizmusban, a jó polgárságban, a jó társadalomban keresendõek. Mindig, minden társadalom történelmében jelen volt a gonosz. A XX. század a gonosznak egy teljesen új formáját mutatta be, mindig abból fakadóan, ahogyan a technikát felelõtlen módszerekkel használjuk. Az atomfegyverek léte, a környezetszennyezés, a környezet mértéktelen pusztítása, a népességrobbanás a már amúgy is alacsony életszínvonalú térségekben, ezek mind olyan problémák, melyek, ha nem kerülnek megoldásra, a következõk egyikét fogja eredményezni: vagy a civilizációs hanyatlást, beleértve a gazdagabb régiókat is, vagy a Föld válik alkalmatlanná az életre.

A következõ kérdés merül fel tehát: Mit kell az emberiség egészének tennie annak érdekében, hogy ezt elkerülje? Véleményem szerint olyan alapvetõ változásokra van szükség, melyek a megszokott társadalmunk gyökereit érintik. Csak egy mélyreható átalakulás menthet meg minket. Egy ilyen változásnak két elõfeltétele van: az elsõ az intézményrendszerünk megváltoztatása, a második az értékeinké. Ha a társadalmunkat meg akarjuk védeni, és fel akarjuk virágoztatni, mindkettõre egyaránt figyelmet kell fordítanunk. (Lipson, 2000, 298-300.)

Francis Fukuyama „A történelem vége?” címû értekezése nagy érdeklõdést keltett. A szerzõ amellett érvel, hogy a társadalom virágzása és a fejlõdés a bizalomban gyökerezik, a bizalom érzése nélkül a társadalmi jólét nem megvalósítható. A bizalom megléte a szociális háló erõsségétõl függ. A civil társadalom összességét olyan szervezetek adják, mint cégek, oktatási központok, civil szervezetek, a média, szövetségek, jótékonysági szervezetek, klubbok és vallási intézmények. Társadalmunk alapját a család képezi, mely biztosítja a tudás és az értékek továbbadását generációról generációra, és amely lehetõvé teszi, hogy az egyén sikeresen beilleszkedjen a társadalom egészébe. De egy erõs összetartó családszerkezet vagy egy folyamatosan fennálló társadalmi intézmény nem törvényi szabályozásokkal születik, mint például a kormányok, a központi bankok vagy a nemzeti erõk. Egy sikeres civil társadalomnak az egyén szokásain, hagyományain és erkölcsi értékein kell alapulnia.

A szocializáció és a szociális jólét kulcsa a civilizáció. Ezért a társadalmaknak jelentõs erõfeszítést kell tenniük azért, hogy a múltból örökölt kulturális értékeiket megõrizzék. A racionális megközelítés és a pozitív értékek nem mindig jelentenek önmagukban megoldást, szükségünk van morális és spirituális értékekre is.

A XXI. században olyan lépésekre van szükség, melyek erõsítik a bizalmat különbözõ társadalmak között. Ez pedig csak úgy jöhet létre, ha a hagyományos kultúrákat a modern intézményekkel egy életképes egésszé formáljuk. A modern világban a gazdaságot nem az egyének, hanem a szervezetek tartják mozgásban, ez pedig természetesen  társas együttmûködést feltételez. A tulajdonjog, a szerzõdések, az üzletszabályzatok mind egy mûködõképes modern gazdasági rendszer alapjait jelentik. Ezek azonban csak akkor jelentenek bármit is, ha szociális tõkével és bizalommal is párosulnak.

Nem állíthatjuk, hogy ezek a társadalmi normák és szabályok ne lennének modernek. Ahhoz, hogy egy modern demokrácia mûködhessen, a racionális és etikai értékeknek együtt kell létezniük. A jog, szerzõdések, és a gazdasági irányelvek mind olyan elemek, melyek egy poszt-indusztriális társadalom jólétéhez szükségesek, azonban ezek nem elegendõek. Ahogy vannak szabályok, melyek a racionalitáson alapulnak, ugyanúgy lenniük kell olyan szabályoknak is, amelyek szokásokon, kölcsönös kapcsolatokon, erkölcsi felelõsségen és kötelességtudaton, valamint bizalmon alapulnak. Ezek az értékek semmi esetre sem nevezhetõk idejétmúltnak. Épp ellenkezõleg, ezek elengedhetetlen feltételei a modern társadalom sikerének. (Fukuyama, 1998)

Globalizált világunkban most mindenütt és minden eddiginél nagyobb szükségünk van a globális etikára.. Feladatunk, hogy az olyan gondolkodók, mint Hans Küng és Josef Kushel által körvonalazott „globális etikát” tovább gazdagítsuk, kiváltképp a muszlim szellemi hagyományok felhasználásával.

Felhasznált irodalom:

• Bukhari, Sahih; Muslim, Sahih; Tirmidhi, Sunan; Darimi, Sunan; Darakutni, Sunan; Ajluni, Kashf al-Khafa; Hatip al-Baghdadi, Tarikh al-Baghdad; Ibn Rushd, Bidaya al-Mujtaid.
• A Szent Biblia, (a fordítás alapjául a következõ kiadás szolgált: Szent Írás, magyar nyelvre fordította Károli Gáspár, Bp, Egyetemi Nyomda, 1983.)
• Hamidullah, Muhammad The First Written Constitution in the World (A világ elsõ írott alkotmánya) , Lahore: 1975
• Al-Shatibi Al-Muwafaqa fi usul al-shari'a, Cairo: Al-Maktaba al-tijariyya al-kubra, 1975
• Sarahsi, Al-Mabsut, Cairo.
• Fukuyama Francis. Trust: The Social Virtues and the Creation of Prosperity (Bizalom. A társadalmi erények és a jólét megteremtése), Free Press, 1995.
• Halsell, Grace. Forcing God's Hands: Why millions pray for a Quick Rapture - and Destruction of Planet Earth (Miért vágyakoznak millióan a gyors gyönyörre avagy a Föld Bolygó romba dõlése) ,Washington DC: Crossroads International Publishing, 1999.
• Lipson, Leslie The Ethical Crises of Civilization: Moral Meltdown or Advance?(A civilizáció etikai krízisei: erkölcsi leépülés vagy felemelkedés? Sage Publications, 1993.
• Ramon Sugranyes de Franch. L'Apologetique de Raimond Lulle vis-a-vis de l'Islam, Toulouse: Cahier de Fanjeaux, XVIII, 1983.

Dr Bekir Karliga - Az iszlám filozófia professzora az isztambuli Marmara Egyetemen.

Tweet

Whatsapp