Az iszlám mint a béke és a tolerancia vallása

A tömegkommunikáció megjelenésével és a közlekedés fejlõdésével a világ egyetlen nagy faluvá vált. Sajnos egy ilyen faluban a média és a hatalom elõtérbe kerülésével az embereket is jóval könnyebb befolyásolni. Az is sajnálatos, hogy a világ több táján, így Törökországban is, napjainkban megkísérlik az iszlámot a terror vallásaként bemutatni. Válaszul a tudatlanságra, valamint a média, és más, befolyásos, rossz szándékú szervezetek részérõl tanúsított tudni nem akarásra a muszlimok feladata, hogy az igazságot megismertessék az emberekkel. Ezek a szervezetek ugyanis épp azért tûntethetik fel ezt a vallást ilyen rossz fényben, mert a muszlimok mindeddig képtelenek voltak rá, hogy megfelelõen bemutassák vallásukat.

Az iszlám vallás lényege és fõbb vonásai

Az iszlám elnevezésének eredete a silm szóra vezethetõ vissza, melynek jelentése béke, kibékítés, alázat, megszabadítás. Az iszlám elõtt a korábbi kinyilatkoztatások mind egy-egy nemzethez voltak köthetõk. A korábbi vallások mindegyikének nemzeti jellege volt, vagy késõbb vált nemzeti vallássá. Az iszlám lett az elsõ olyan vallás, mely az egész emberiségnek szól. Mohamed Próféta (béke és áldás legyen rajta) volt az elsõ, akit a mindenható Isten azzal a feladattal tüntetett ki, hogy az egész emberiséget szolgálja. Így szólította meg õt:

Valamennyi emberhez küldünk téged, hogy örömhírhozó és intõ légy. A legtöbb ember azonban nem tudja [ezt]. (Szúra Szaba' 34:28)

Azonban az Irgalom Prófétája, nem csupán az emberiség számára, de minden létezõhöz küldetett.

És csupán a teremtmények iránti irgalomból küldtünk téged. (Szúra Al-Anbijá 21: 107)

Az iszlám az egység vallása. Ez azt jelenti, hogy a muszlim vallás alapja a hit az Egyetlen és Mindenható Istenben. Az egységesség világnézeti szempontból azt kívánja meg, hogy a társadalmi rendszer osztatlan legyen, testvériség és egyenlõség kell, hogy uralkodjon. Az alapjogok területén pedig az iszlám eltöröl mindenféle etnikai, nyelvi vagy családi származásból eredõ megkülönböztetést.

Az iszlám, mely a nemzeti vallások végének hírnöke volt, arra szólítja az embereket, hogy szabadságban éljenek, közös törvények kereteiben. Az iszlám mindent eltörölt a tudatlanság korából (az iszlámot megelõzõ periódus). Megszûnt minden, ami ennek a korszaknak a jellemzõit hordozta, így eltûnt az egoizmus, a brutalitás, az elnyomás és az igazságtalanság. Az iszlámnak sikerült mindezt magas fokon felszámolnia. Az élet nem küzdelem, hanem folyamatos együttmûködés. A „dolgozzanak mások, míg én pihenek” helyett elõtérbe került a segítség; az elnyomás átadta helyét az igazságnak, valamint az embertelenséget is felváltotta a könyörületesség és az együttérzés. Az embereket többé nem a társadalmi hasznosságuk alapján ítélték meg, hiszen mindenki szabadnak és egyenlõnek teremtetett. Gyökerestül kiirtottak olyan igazságtalan elveket, mint „hatalmasoké a jog” és a „hatalmasoknak igazuk van”. Az új szabály szerint az Igazságé és a becsületesekké lett a hatalom. A társadalom elkezdett hinni az isteni igazságszolgáltatásban. A jog többé nem véletlenszerû törvényeken, uralkodó csoportok érdekein vagy erõszakos elnyomók akaratán alapult.

Az iszlám kinyilvánította, hogy minden ember megbecsülést érdemel, tekintet nélkül bármiféle társadalmi, politikai, anyagi, erkölcsi, etnikai vagy kulturális hovatartozásra. Ezen kívül az embert az összes többi élõlény felé helyezte, melyrõl a Korán így szól:

Ádám fiait valóban tiszteletben részesíttettük. (Szúra Al-Iszrá 17:70)

Az iszlám szerint, még ha valaki hitetlen is, javaiban, életében vagy becsületében nem eshet kár. A testi és lelki egészség, a családalapítás szabadsága minden egyes embernek elidegeníthetetlen joga. Természetesen semmilyen más alapvetõ jog vagy szabadság sem sérülhet. Még a háborúban is meg kell kímélni a nõket, a gyerekeket és az idõsebbeket, akik már nem harcolnak. A szent Korán szerint akár egyetlen ártatlan ember meggyilkolása ugyanolyan fertelmes bûn, mint a teljes emberiség elpusztítása. Az iszlám törvényei alapján a személyiségi jogokat semmilyen formában sem lehet megsérteni, még akkor sem, ha az a közösség javát szolgálná. Egyetlen ember joga épp oly sérthetetlen, mint az emberek összességének joga.[1]

Múltbéli példák a toleranciára

A bölcsességnek és a feljebbvalóság érzésének köszönhetõen, amivel az iszlám megáldja az embereket, a muszlimok igazságot, szabadságot és emberséget terjesztettek, ahová csak mentek. A muszlim történelem folyamán a kalifák mindig Isten hírnökének példáját követve adtak utasításokat a csatába induló hadvezéreiknek, így például Abu Bakr ezeket a szavakat intézte a Szíriába induló Uszamához (Uszamához intézett beszédét a történeti források megõrizték.):

Uszama! Ne legyél csaló, igazságtalan, fosztogató! Ne gyalázz meg holttesteket! Ne ölj gyermekeket, nõket és idõseket! Ne vágd ki vagy égesd fel a fákat a datolyakertekben! Ne vágj ki fákat, melyek gyümölcsöt teremnek! Ne öld meg a birkákat, a marhákat, a tevéket, hacsak nem élelem céljából van rájuk szükség. Az utadon találkozhatsz emberekkel, akik kolostorokba vonultak vissza, ne érintsd õket, ne zavard õket hitük gyakorlásában…[2]

Helyénvaló felidéznünk egy pár sort annak a szerzõdésnek a szövegébõl is, melyet a Próféta (áldás és békesség legyen rajta) a nadzsrani keresztényekkel kötött, tökéletes útmutatást nyújtván minden késõbbi muszlimnak az Ítélet Napjáig.

Minden jelenlevõ és nem itt lévõ nadzsraninak törvényes joga van Isten védnökségére és Mohamed gondnokságára, ami a javait, életét, vallásgyakorlatát és bármi hozzátartozóját illeti, teljes családjával és háza népével együtt.. Egyetlen püspököt sem helyezünk át más egyházközségbe, egyetlen papnak sem kell elhagynia parókiáját, egy szerzetest sem küldünk el kolostorából, melyben él. (...) Nem nyomhatnak el senkit, de õket sem nyomhatja el senki. Senki közülük nem lesz felelõsségre vonva egy másvalaki által elkövetett bûnért vagy igazságtalanságért. (Hamidullah 2003, 1/622)

Umar kalifa idejében, i.sz. 635-ben hódították meg a muszlimok Humusz városát. Egy évvel késõbb, mikor megtudták, hogy Héraklész kétszázezer fõs sereget toborzott a város megtámadására, a muszlimok úgy döntöttek, hogy kiürítik a várost. Ahogy a várost elhagyták, visszafizették Humusz lakóinak a fejpénzt, amit korábban szedtek. Így szóltak hozzájuk: „Mikor ezt az adót kivetettük rátok, garantáltuk a biztonságotokat. De most már nem vagyunk többé képesek megvédeni benneteket. Nektek kell magatokról gondoskodnotok.” Humusz népe, keresztények és zsidók, akik pontosan tudták, mint jelent a bizánci uralom, ennek természetesen egyáltalán nem örültek, sõt, nagyon elkeseredtek. A keresztény népesség így szólt: „A ti uralmatok és az igazság kedvesebb számunkra, mint az elnyomás és igazságtalanság, amiben az érkezésetek elõtt éltünk. Egyesítjük csapatainkat a ti uralkodótokkal, és együtt fogjuk megvédeni a várost Heraklész seregeitõl.” A zsidók pedig ezt mondták: „A Tórára! Héraklész csak a holttestünkön keresztül léphet Humusz városába!”

Így a helyi lakosság bezárta a kapukat és védte a várost. Mikor Héraklész seregei a vereség után visszavonultak, Humusz népe tárt karokkal várta vissza a muszlim lakosokat. Belazuri így ír a történtekrõl: „Ugyanígy tettek más keresztény és zsidó városok is, akik elégedettek voltak a muszlim irányítással. Azt mondták: „Ha a rómaiak és alattvalóik legyõzik a muszlimokat, úgy fogunk élni, mint annak elõtte. De ha csak egyetlen muszlim is marad, mi tartani fogjuk magunkat a megállapodásunkhoz”. (Belazuri, 1987, 187.)

A muszlimok megengedték, hogy minden irányításuk alá tartozó nép gyakorolja a saját vallását. Nem volt semmi kifogásuk az ellen, hogy dzsámik, templomok és zsinagógák épüljenek egymás közvetlen szomszédságában. Sõt, muszlimok és keresztények egyetlen imaház különbözõ részein együtt imádkozhattak. Ez a nagyfokú tolerancia tulajdonképpen már akkor elkezdõdött, mikor a Próféta (áldás és békesség legyen rajta) a keresztények vasárnapi szertartásának helyéül a dzsámit (Masjid al-Nabawi) jelölte ki. Az elsõ kalifák folytatták is ezt a tradíciót. Hasonló eseteket örökített meg a történelem Córdobában az Andalúziai Umayyad uralom alatt (Özdemir, 1994, 1/68.). Ez a tisztelet és tolerancia, mely a dzsámik, templomok és zsinagógák Isztanbul némely kerületében megfigyelhetõ együttesében is megmutatkozik, az iszlám lényegébõl gyökeredzik, abból a felfogásból, melyet a Próféta (béke és áldás legyen rajta) írt elõ. Ha ez az idõk folyamán némely muszlim ország vagy muszlim egyén esetében meg is szûnt, annak valójában semmi köze az igazi iszlámhoz. Ezekben az esetekben érdemes inkább valamely társadalmi, pszichológiai, földrajzi vagy egyedi okokat keresni.

Az eset, mely szerint a helyi népesség a muszlim uralmat részesítette elõnyben saját vallástársaik kormányzása helyett, egyáltalán nem egyedi. Még sok számos hasonló példát is találhatunk erre. Figyelmet érdemelnek például a sorok, melyeket a néhai Osman Turan idéz egy urfai keresztény történésztõl: „Meliksah, aki a legigazságosabb, legbölcsebb és a legerõsebb volt minden ember közt, atyja volt mindenkinek, a keresztényekkel egyetemben. Minden bizánci származású, beleértve az örményeket is, saját szabad akaratából tartozott az õ uralma alá.” (Turan, 1969, 2/138.).

Egy keresztény szerzõ a keresztények muszlim hitre való térése miatt panaszkodik írásában, melynek oka a toleráns és liberális muszlim-török uralom, ami 1204-ben véget vetett a rómaiak zsákmányoló, fosztogató és elnyomó idõszakának; a bizánci keresztények „Isztambulban a római püspöksüveg helyett a török turbánt választják.” (Turan, 1969, 2/153.). Az iszlám valódi elveit, melyeket a muszlimok követnek, olvashatjuk ki a szerzõ panaszából:

Háromezer keresztes lovag menekült el az ortodox Bizánc uralma elõl, és tért meg a muszlim hitre. Ó, Kegyelem! Te nagyobb úr vagy, mint az elhagyás! A törökök segítõkészségükkel és megértésükkel, amit a keresztények irányába tanúsítottak, szinte megvásárolták ez utóbbiak vallását. Sosem kényszeríttették õket arra, hogy áttérjenek. (Turan, 1969, 2/162.).

Az élethez való jog, a vallásgyakorlás szabadsága, más nyelvek, kultúrák, jogrendszerek és öltözködések elfogadása, melyet a muszlimok a nem muszlim lakosság irányában tanúsítottak, magából a muszlim vallásból fakad. A következõt mondja ki az ahadísz, ami elõírja hogy a muszlim vezetõk jól bánjanak a nem-muszlimokkal: „Én mindenkinek az ellensége vagyok, aki megsért egy nem muszlimot. És bárkivel, aki az ellenségem, elszámolok majd az Ítélet Napján.”[3] Egyetlen muszlim sem, aki hisz a halál utáni életben, vállalhatja önként annak kockázatát, hogy a túlvilágon a Próféta (áldás és békesség legyen rajta) ne álljon mellé. Egy másik hadíszben ez áll:

Bárki, aki egy nem muszlimot házasságtöréssel rágalmaz, büntetésül tûzzel korbácsoltatik meg az Ítélet Napján.[4]

Meg kell még azt is jegyeznünk, hogy a nem-muszlimok saját jogrendszerüket szabadon alkalmazhatták az igazságszolgáltatásban. Ez annak az eredménye, hogy szabad vallásgyakorláshoz való jogukat is elismerték. Ugyanakkor azonban, ha egy nem-muszlim muszlim bírósághoz fordult, ügye igazságos elbírálásban részesült. A Korán azt mondja:

Ha azonban [döntõbíró gyanánt] ítélkezel, akkor méltányosan ítélj közöttük! Allah szereti azokat, akik méltányosan járnak el. (Szúra Al-Máida 5:42)

A fentiek alátámasztására helyénvaló megemlítenünk azt a császári rendeletet, melyet III. Musztafa ottomán szultán írt nagyvezérének.

A Moldáviából és Havasalföldrõl érkezõ panaszokból úgy tûnik, nem foglalkoztál megfelelõen az ott élõ keresztény népek problémáival. Azokban az idõkben, mikor épp új helytartókat igyekszenek küldeni Morába és Hidzsázba, azt várom el a Nagyvezéremtõl, hogy olyan emberek közül válasszon, akiknek a becsületessége közismert. Nem akarom azt látni, hogy nem fektetsz megfelelõ hangsúlyt erre a kérdésre, csak azért, mert az itt élõ népeknek más a vallása és a nyelve. Tekintettel rá, hogy õk az alattvalóim, tudatom veled, hogy õket is ugyanazok a jogok illetik meg, mint isztambuli alattvalóimat. Legyen rá gondod, hogy egyiküket se érje bántódás … (idézet a Tercüman nevû újság 1983. február 9.-i számából)

Az iszlám bemutatása és képviselése

Az iszlám az emberi fajt az összes létezõnél feljebbvalónak tartja. Az embernek tudata és akarata van, így elismeri, hogy a szabad vallásgyakorlat mindenki alapvetõ joga. Az iszlám egyik alapelve azoknak az akadályoknak az eltörlése, melyek az emberi intellektus és akarat, valamint Isten között állnak. Hangsúlyozza, hogy azoknak, akik képviselik valahol a muszlim vallást, követniük kell azt az utat, melyet a „bemutatás és megértetés” útjának nevezhetünk. Ez az iszlám lehetõ legjobb gyakorlását jelenti, hogy más emberek az iszlámot valódi oldaláról ismerjék meg.

Például a Korán több versében is találkozhatunk azzal a kijelentéssel, miszerint a Prófétára, és más elõbbi prófétákra, nem hárul más feladat, mint hogy a vallást tiszta formájában megismertesse.[5] Továbbá Isten felszólítja a Prófétát arra is, hogy ne gyakoroljon nyomást az emberekre.

Intsél hát! Hiszen csak intõ vagy, és nincsen hatalmad fölöttük. (Szúra Al-Gásija 88:21-22)

Az iszlám elõtt néhány medinai megfogadta, hogy ha gyermeke életben marad, azt a „Könyv Népe”[6] vallásának fogja szentelni. A Próféta (áldás és békesség legyen rajta) idejében ezért a medinai pogányok gyermekeinek egy része a „Könyv Népéhez” tartozott. Mikor az iszlám Medinába érkezett, ezekbõl a családokból néhányan megpróbálták gyermekeiket a muszlim vallásra kényszeríteni. Erre válaszul a következõ ája lett kinyilatkoztatva:

Nincs kényszer a vallásban! Immár megkülönböztetett az Igaz Út a tévelygéstõl. (Szúra Al-Bakara 2:256)[7]

A Korán ezen elveinek köszönhetõen a muszlimok sosem kényszeríttették a helyi lakosságot arra, hogy a muszlim vallásra térjenek. Egy angol szerzõ fel is hívta a figyelmet az iszlámnak erre a sajátosságára a következõ meglepõ vallomásban: „Ha az európaiak uralkodtak volna Ázsiában az arabok és a törökök helyett, az ortodox görög katolikus egyházból semmi sem maradt volna. Nem mutattak volna olyan toleranciát az iszlám felé sem, mint amit ezek a pogányok (értsd: a muszlimok) gyakoroltak a kereszténységgel szemben.” (Toynbee, 1978, 285.).

A muszlimok sosem zavarták meg a helyi kultúrák értékeit, bárhová mentek is. Épp ellenkezõleg, a néprajzkutatók tudatosságával óvták meg ezeket. Erre példa, hogy mikor az Ottománok elhagyták Kelet-Európát, Észak-Afrikát és a Közel-Keletet, olyan államok alakultak, melyek megõrizték saját vallási, nyelvi és öltözködési szokásaikat.

Az iszlám embertisztelete

A másik ok, amiért a muszlimok sosem használnak erõszakot a vallás terjesztésére, az az „emberiség tisztelete”, mely szintén benne foglaltatik a Koránban.

Ez a tisztelet többek között azt jelenti, hogy a teremtés során az emberiség a többi létezõ életformáktól, állatoktól, növényektõl, angyaloktól eltérõ vonásokkal teremtetett. Az ember születésétõl fogva hajlik mind a rosszra, mind a jóra, tud következtetni és megérteni. Az emberek dolga, hogy a jó felé igyekezzenek, választásaikban részesítsék elõnyben a kedvezõ, szép és jó dolgokat. Megadatott nekik az értelem és a szabad akarat, hogy ezeket a döntéseket maguk hozhassák meg. Így fel kell ismerniük a szép és kedvezõ dolgokat, és szabad akaratukból kell azokat kiválasztaniuk. Az ember a döntéseiért felelõsséget kell hogy vállaljon. Az, hogy az ember egy olyan teremtmény, amely a tetteiért felelõsséggel tartozik, abból a ténybõl fakad, hogy  az itt felsorolt képességekkel lett felruházva.

A muszlimok számára az evilági élet amolyan próbatétel, mellyel, ha sikeresen helytállunk, biztosíthatjuk túlvilági életünket. Alapvetõ e próbatétel alatt a szabad emberi akarat. Mivel az emberek nem felelõsek azokért a bûneikért, melyekre feltehetõen rákényszerítették, az is kétséges, hogy volna bármi értéke azon jó cselekedeteknek, melyeket ugyancsak kényszerbõl hajtottak végre. Következésképpen, a kényszert az iszlám terjesztése során sohasem alkalmazták, és soha nem is fogják.

Egy törvényes cél, törvényes eszközök és szelíd szavak

Az iszlám hangsúlyozza a törvényes célok törvényes utakon való megvalósítását. Ahogy a célnak, ugyanúgy az ennek eléréséhez felhasznált eszközöknek is törvényesnek kell lenniük. Következésképp az iszlám nem ismeri el a kényszert, a kínzást, az anarchiát vagy a terrort vallási eszköznek. Továbbá az iszlám elvárja, hogy még az olyan elnyomókhoz is, mint egy fáraó, kizárólag enyhe szavakkal szóljunk, ha a vallást kívánjuk reprezentálni.

A Koránban is megtalálható ez a felszólítás Mózesnek és Áronnak címezve:

Menjetek mindketten Fáraóhoz! Bizony, õ túlkapásokra vetemedett. Szóljatok hozzá szelíd szóval! Talán hallgat az intõ szóra, vagy félelem fogja el! (Szúra Tá-há 20:43-44)

Az egyik olyan Korán-ája mely meghatározza, hogy milyen kapcsolatot kell ápolni a Könyv Népével, ezt mondja ki:

És ne szállj perbe az Írás népével csak úgy, ahogy az a legjobb - kivéve azokkal, akik igazságtalanok! És mondjátok: „Hiszünk abban, ami leküldetett hozzánk és hozzátok! A mi Istenünk és a ti Istenetek egy, Kinek  alávetjük magunkat.” (Szúra Al-Ankabút 29:46)

Álljon itt egy másik ája arról, hogyan lehet a vallást bemutatni mindenki számára,  beleértve a Könyv Népét is:

Hívjál a te Urad útjára bölcsességgel és szép buzdítással! És csak kifogástalan modorral vitázz velük.(Szúra An-Nahl 16:125)

A Korán egy másik ájája pedig a Próféta (áldás és békesség legyen rajta) szelíd viselkedését idézi fel, amit „Isten kegyelmeként” mutat be. Figyelmeztet rá, hogy ha a Próféta (áldás és békesség legyen rajta) keményen viselkedne, talán a hozzá legközelebb állók is elhagynák.[8]

A Próféta (áldás és békesség legyen rajta) nagy hangsúlyt fektetett arra, hogy az emberek meglássák az iszlám szépségeit. Igyekezett a vallást saját személyében képviselni. Õ a dzsámit ablakként, bemutatóhelyként használta e cél érdekében. Szívesen látott például idegen földrõl érkezetteket is a dzsámiban. Ezek az emberek itt ehettek, ihattak, aludhattak is, közben megfigyelhették, hogyan sorakoznak a muszlimok az imára. Éjszaka Korán-felolvasásokat hallgathattak.[9] A Próféta (áldás és békesség legyen rajta) néha bûnözõket kötöztetett a dzsámi oszlopaihoz. Ezek a bûnözõk is a fönt leírt jeleneteket figyelhették meg, így hatásos oktatásban részesülhettek, és még azok is megtérhettek, akik korábban pogányok voltak. Sokan nyertek így megbocsátást és áldást az iszlám által. Sumama ibn Usal, ki egy nagy bûnt követett el, egyike volt ezeknek a személyeknek. A Prófétának sikerült õt elfogatnia, majd a dzsámi  egy oszlopához kötöztette . Három nap múltán Sumama megtért az iszlámra, majd a késõbbiekben nagyon nagy szolgálatokat tett a  vallásért.[10]

A „világbéke” és az iszlám

Ahhoz, hogy megértsük, az iszlám mekkora hangsúlyt fektet a békére, elõbb több oldalról is meg kell vizsgálnunk azokat a csatákat, melyeket a Próféta (áldás és békesség legyen rajta) vezetésével vívtak. Ha alaposan szemügyre vesszük ezeknek a harcoknak a fõbb sajátosságait, észre fogjuk venni, hogy azok meghatározóan védekezõ jellegûek voltak.

Az elsõ ütközet Mekka lakóival a Badr-i csata volt. Ennek egyik célja az volt, hogy a Kurejs törzsbeliek, akik nem hittek Isten egyedüli voltában, felismerjék Medina gazdasági jelentõségét, befejezzék az ellenségeskedést, és kössenek velük békét.  A másik célja, hogy a muszlimok visszaszerezzék javaikat, melyeket maguk mögött hagytak, amikor Mekkából Medinába vándoroltak. Ezeket a Kurejs törzs akkortájt egy karavánba gyûjtötte össze, hogy  Szíriába küldve értékesítsék azokat. Tehát valójában eme összeütközésben a muszlimok célja javaik visszaszerzése és a béke helyreállítása volt, nem a háborúskodás kedvéért viseltek háborút.

A Badr-i ütközetet a Uhud-i csata követte. Mekka népe tört Medinára, hogy bosszút álljon az elszenvedett vereség miatt. A muszlimok oldaláról ez e harc tisztán védekezõ jellegû volt. Az Árok-ütközet szintén védekezõ harc volt. A muszlim seregek a Medinát körülvevõ árkokban viseltek hadat. Céljuk az volt, hogy ellenálljanak nem csak a mekkaiaknak, de minden más pogány törzsnek is, akik a mekkaiak oldalán harcoltak.

Azoknak a katonai megmozdulásoknak, melyekben a Próféta (áldás és békesség legyen rajta) részt vett, szinte mindegyike vagy a muszlimok ellen toborzott óriási haderõ visszaverését, vagy az ellenük gyûjtött csapatok akcióinak megakadályozását célozta (melyekrõl a muszlimok természetesen értesülést szereztek). Khajbar, Bani Mustaliq, Tabuk és más komoly harcok, mint Badr, Uhud és az Árok-küzdelmek, mind a fent említett két típusú harc valamelyikébe sorolhatók.

Mekka meghódítása, mely az egyik legjelentõsebb csata volt, egy addig nem látott erõfeszítést jelentett a hódítás és a békefenntartás érdekében. Mekka meghódításának sikere a Próféta (áldás és békesség legyen rajta) bölcsességét dicséri. Sikerült ugyanis a várost békés úton megszerezni. A város elfoglalása elõtt, alatt, valamint az elfoglalása után 1, a várost nem fosztották ki, 2, a népességet nem ölték meg vagy végezték ki, 3, nem álltak bosszút, 4, nem tört ki véres viszály.

A harcok befejeztével általános amnesztiát hirdettek, néhány ellenség kivételével, akik életüket szentelték az iszlám és a muszlimok támadására és továbbra sem akartak felhagyni ezzel, valamint viselkedésükkel súlyosan megszegték mind a háború íratlan szabályait, mind az akkoriban mindenki által elismert közösségi törvényeket; mai kifejezéssel háborús bûnösöknek tekinthetjük õket. A mekkaiakkal való bánásmód az emberiség tiszteletének egy gyönyörû példája volt.

Muhammad Hamidullah állítása szerint a tíz év alatt, míg a Próféta (áldás és békesség legyen rajta) Medinában tartózkodott, összesen körülbelül 250 bálványimádó halt meg. Ez alatt az idõszak alatt az Arab-félsziget egésze (több mint másfél millió négyzetmérföld) muszlim uralom alá került. (Canan, 1998, 2/298-301).

A hudajbijai béke és a béke fogalma a Koránban

Ahhoz, hogy megértsük a hódítás fogalmát, elég csak annyit megjegyeznünk, hogy a Korán a hódítás kifejezést használja például a hudajbijai békeszerzõdésre (isz. 627). A Próféta (áldás és békesség legyen rajta) elindult ezerötszáz követõjével együtt a Kába-zarándoklatra, de a városhoz közeli mekkai katonai egységek újukat állták a Hudajbija nevû helyen, kijelentvén, hogy nem engedik meg a látogatást a Kába-kõnél. A vitákat és az egyezkedéseket végül sikerült békés úton rendezni, mivel a Próféta (áldás és békesség legyen rajta) mindig a béke pártján állt.

Õ hitt abban, hogy szükség van a békére és párbeszédre ahhoz, hogy az emberek megértsék a muszlim vallást. Véleménye szerint, ha az iszlámot -amely összhangban van az emberi természettel és értelemmel- sikerülne a maga igaz valójában bemutatni, senki, akinek józan ítélõképessége van, nem tudná azt elutasítani vagy lehetne annak ellensége. E célból tehát készíteni kellett egy szerzõdést, és barátságos hangulatot kellett teremteni, amiben az emberek üzleti kapcsolatokat létesíthettek a muszlimokkal, miáltal közelebbrõl megismerkedhetnek azok életmódjával, valamint az iszlámmal.  Ezzel szemben a mekkaiak rengeteget ügyködtek azon, hogy meggátolhassák a béke helyreállítását, például elfogadhatatlan kitételeket próbáltak a szerzõdés szövegébe bevenni. A Próféta (áldás és békesség legyen rajta) azonban a béke érdekében mégis elfogadott ezekbõl néhányat, annak ellenére, hogy ezek meglehetõsen zavaróak voltak a muszlimok számára.

 Hogy példákat is említsünk, abban az évben a muszlimok egyáltalán nem léphettek Mekkába, és a következõ évben is szigorú feltételekhez kötötték a Kába-kõ meglátogatását. Azoknak, akik áttértek az iszlám hitre és Medinában kerestek menedéket, vissza kellett térniük Mekkába. Azokat pedig, akik el akarták hagyni a medinai közösséget, el kellett engedni. Ez csak néhány a számtalan nehéz feltétel közül, ám mindezek ellenére a Próféta (áldás és békesség legyen rajta) mégis elfogadta a békeszerzõdést, mivel nem akart háborúskodni. Mindig a béke pártján állt és egy pillanatig sem kételkedett az iszlám igaz voltában. Amikor erre a szerzõdésre utal, a Korán az „egyértelmû gyõzelem” kifejezést használja (Szúra 48:1).

Összegzés és egy kis emlékeztetõ

Nagyon sajnálatos, hogy még manapság is van néhány olyan iszlám-ellenes kör, amely azt gondolja, hogy a békehangulat az iszlám javára válik; ezért nem akarják, hogy a muszlimok békében élhessenek a nem muszlim világban, és azon fáradoznak, hogy a muszlimok örökös feszültségben éljenek a nem muszlimok között, valamint hogy fenntartsák az állandó konfliktust e két réteg között. Ezek azok a körök, melyek minduntalan olyan  „muszlim” vezetõk neveit idézik, akik az iszlámmal valójában egyáltalán nem megférõ viselkedést tanúsítanak, és olyan emberek neveit, akiknek alapvetõ tévhitei vannak az iszlámmal kapcsolatban, valamint olyan muszlim országok vezetõit, akiknek az iszlámmal való viszonya amúgy is megkérdõjelezhetõ. Ennek fényében a globális társadalom egészének nagyon óvatosnak kell lennie a kérdés megfontolásakor. Ezek olyan vezetõk, akiket ugyan tudatosan tipikus muszlimként mutatnak be, de tulajdonképpen ez része a szándékos manipulációnak, mellyel az iszlámot tudatosan elferdítve akarják beállítani.

Felhasznált irodalom:

• Belazuri, Futuh al-Buldan,Bejrút, 1987
• Canan, Ibrahim Peygamberimizin Tebliğ Metodları (Prófétánk üzenetközvetítõi módszerei) Isztambul, 1988   
• An-Nabhani, Yusuf. Al-Futh al-Kabir.
• Hamidullah, Muhammad Muhammad Rasulullah, Párizs: Centre Culturel Islamique,2003
• Ibn Abdulbarr, al-Istiab.
• Ibn Athir, Al_Kamil Fittarikh.
• Özdemir, Mehmet Endülüs Müsülmanları (Andalúziai muzulmánok), Ankara, 1994
• Toynbee, Arnold A Historian's Approach to Religion, London,1956
• Turhan, Osman Türk Cihan Hakimiyet Tarihi, Isztambul: 1969
• Waqidi, Muhammad ibn 'Umar Kitab al-Maghazi,Oxford University Press, 1966

Dr Ibrahim Canan - A hadísz professzora az isztambuli Marmara Egyetemen. Több mint 7000 hadíszt fordított törökre, mellyel törökre lefordította a hat legnagyobb hadíszgyûjteményt (al-Kutub al Sitta).

Tweet

Whatsapp