A háborúzás szabályai a muszlim jogrendben

A terror egy olyan társadalmi jelenség, mely sajnos napjainkban még mindig napirenden van. Mint tudvalevõ, egy társadalmi jelenséget nem lehet egyetlen okkal magyarázni. A terror pszichológiája, történelmi háttere, politikai, gazdasági, társadalmi okai, a felszámolására tett javaslatok mind, mind tudományos kutatások tárgyát képezik. Ebbõl a szempontból a jogtudománynak is súlyos hiányosságai vannak, mivel a „terrorizmus” meghatározását és korlátait még nem teljesen sikerült kielégítõen azonosítani.

Külön probléma, hogy részlehajló hírmagyarázatok és hibás fejtegetésekbõl fakadólag a terrorcselekményeket gyakran összefüggésbe hozzák az Iszlám vallással Az elfogult értelmezések miértje egy másik értekezés tárgyát képezik, bizonyos hibás meghatározásokkal kapcsolatban azonban, melyek a Koránban szereplõ harcolni (qital) és ölni (qatl) igék különbözõ aspektusaival kapcsolatosak, itt foglalkozunk.

Az Iszlámban, az élet, a becsület, a tulajdon az ember elidegeníthetetlen joga. Így tehát minden olyan bûncselekmény, mely megsérti az élet, a becsület vagy a tulajdon szentségét, az büntetést von maga után mind e világon, mind pedig a túlvilágon. A Korán hangsúlyosan utal az emberi élet fontosságára, amikor kimondja, hogy „egyetlen ember megölése az egész emberiség elpusztításával ér fel, ugyanígy egy ember életének megmentése az egész emberiség megmentésével egyenértékû.” (Szúra Al-Máida 5:32). A muzulmánokkal egyességet kötött törzs (mai értelemben csoportosulás, állam) egy tagjának megölése különösen súlyos bûnnek számít, a Koránban olvashatunk ennek büntetésérõl (Szúra An-Niszá 4:92). De ugyanezt az alapelvet kiterjesztik azokra is, akik nem ehhez a „törzshöz” tartoznak[1], például Abu Hanifa szerint egyenlõ büntetés-eljárást követel, ha egy muzulmán egy nem muzulmánt öl meg..[2]

 Tekintettel arra, hogy az iszlám különös hangsúlyt fektet a közbiztonságra, rendre, az élet és a vagyon biztonságára és a szabad cselekvés jogára, az olyan bûncselekmények, melyek megsértik az egyén élethez és vagyonhoz való jogát (khiraba), az iszlám büntetõjogban a hadd szerint ítéltetnek (a legsúlyosabb büntetésekkel). A Korán elrendeli, hogy az ilyen bûnök elkövetõit e világon is súlyosan meg kell büntetni, valamint azt is kijelenti, hogy a túlvilágon még ennél is nagyobb büntetés vár rájuk (Szúra 5:33).

Az iszlám törvények alapján a háborúk különbözõ elbírálás alá esnek. Még a felkelések is a háború kategóriájába tartoznak. A Koránban, ha vannak is olyan szavak, mint a harb és a ghaza, a háború leggyakrabban használt kifejezés a qital. A Koránban említésre kerül néhány történelmi csata, valamint muzulmánok  nem muzulmán csoportok ellen vívott harcai.

A háború a muszlim jogrendben

Muzulmán jogtudósok a háborús állapotokkal kapcsolatos vallástudományi döntéseiket egészen az iszlám történelem kezdetétõl fogva igyekezték összegyûjteni és rendszerezni. 623-tõl kezdve gyûjtik ezeket össze a szírah[3] irodalomban, a történelemben elsõként vizsgálva a háborút jogi szempontból. Imám Muhammad írta meg a Kitab al-Szírah al-Szaghir címû mûvet, melyet Abu Hanifa[4] nézeteit alapul véve írt. Awzai[5] ugyan  kritikával illetet a könyvben szereplõ néhány nézetet, de Abu Yusuf[6] megírta cáfolatát ezekre a Kitab al-Radd ‘Ala Szírah al-Awza'i,címû mûvében. Késõbb Muhammad Imám is megírta részletesebb munkáját Kitab al-Szírah al-Kabir[7] címen. Mivel Muhammad Imám e két mûve adja a Hanafi szellemi iskola alapját, ezért ezekre számos magyarázat született. Az Ottomán  birodalomban  a Kitab al- Szírah al-Kabir-t Szerahszi értelmezésében törökre is lefordították, melyet katonai egységekben tankönyvként oktattak[8]

 Az iszlám jogtudomány-irodalomban -a fiqhben- a háborúra és békére vonatkozó törvénykitételek külön fejezeteket foglalnak el, melyeknek alapja a Korán, valamint a Próféta gyakorlata a hádiszgyûjtemények tanúsága szerint. Ezekben a fejezetekben a háborút megelõzõ és a háború utánra vonatkozó vallási és jogi jellegû kérdések is megvilágításra kerülnek. Olyan fontos részletek is említésre kerülnek, mint például az adóssági kérdések rendezése muszlimok és nem muszlimok között, az eman intézménye-a védelemet kérõk elbírálása, a nemzetközi megállapodások, sõt az ellenség városaival folytatott kereskedelem is szerepet kap ezekben az írásokban. A könyvek fejezetei között szerepelnek a riddai harcok valamint felkelésekkel  kapcsolatos bírói döntések is [9].

Az iszlám jog külön vizsgálja a háború alapelveit és annak részleteit. Az iszlám jog a jót (haszen) a jó és a rossz (haszen-kubh) tengelyébõl közelíti meg:: a haszen ilajnihi lényegi jót jelent, a haszenligajrihi más körülmények figyelembe vételével tekinthetõ jónak: jó, ha az pozitív eredményre vezet. Ezt a felosztást tekintve a háborúk a haszenligajrihi kategóriájába esnek: vagyis a háborúk nem alapvetõen jók, hiszen káros dolgok is fakadnak belõlük, mint például életek vesznek el, országok dõlnek romba; vannak azonban pozitív hatásai is, mint hogy a hit védelmét, az életek, a vagyon biztonságát, testi, lelki egészség védelmét, és az utódok megóvását is szolgálják[10] 

Az Iszlám tantételeiben a háború kérdéskörét tekintve sok különféle nézet is helyet kap ami a nemzetközi kapcsolatokat illeti. Az egyik- nem sokak által képviselt megközelítés alapján - minden nem muzulmán országgal folytatott kapcsolat háborún alapszik. A többség azonban, különösen a Hanafi iskola követõi úgy gondolják, hogy a hitetlenséggel (kufr) kapcsolatos minden ügy „Isten Jogkörébe” tartozik, melyek elbírálására a túlvilágon kerül majd sor, tekintettel rá, hogy ez kizárólag a személy és Isten közötti ügy.[11]  Mindebbõl az következik, hogy a nemzetközi kapcsolatok alapja a béke. Az egymás melletti békés együttélésre és az egymás vallásai iránti toleranciára hívja fel a Korán a figyelmet, amikor kimondja: Megvan nektek a ti vallásotok, és nekem az enyém (Szúra Al-Káfirún 109:6), valamint: a mi cselekedeteink ránk tartoznak, a ti cselekedeteitek rátok (Szúra Al-Bakara 2:139; Szúra Al-Kaszasz 28:55; Szúra As-Sura 42:15).

A háborúra vonatkozó Korán-versek az ellenség cselekedeteirõl többféleképpen szólnak: „Ha erejük engedné, addig harcolnának a  muszlimokkal amíg el nem tántorítanák azokat a vallásuktól” (Szúra Al-Bakara 2:227); máshol kimondja, „A vallásotok miatt harcolnak ellenetek.” (Szúra Al-Mumtahana 60:8) valamint engedélyezi a harcot, amennyiben elnyomás, kizsákmányolás ér valakit(Szúra Al-Hadzs 22:39). Ha az ellenség mérte az elsõ csapást (Szúra At-Tauba 9:13); ha nem tartják tiszteletben a megkötött szerzõdéseket, ha megszegik az egyezségeket (Szúra At-Tauba 9:8, 10); ha árulást követnek el (Szúra Al-Anfál 8:58); a jogos háborús okok.

A Próféta (áldás és békesség legyen rajta) diplomáciai megoldásai

Mikor a Próféta (áldás és békesség legyen rajta)Medinába érkezett, a város zsidó lakosságával hamarosan szerzõdést kötött[12] . A történelem sok olyan politikát vagy vallást érintõ megállapodást jegyzett fel, melyet a Próféta (áldás és békesség legyen rajta) különbözõ törzsekkel kötött. Muhammad Hamidullah kimutatta, hogy „Isten Küldötte már az emigráció elsõ évében szövetséget kötött a Dzsuhajni törzs egyik ágával, ezt a második év folyamán további megállapodások követték a Bani Demre, Bani Mudlidzs, Bani Zur'a valamint Bani Rab'a törzsekkel”[13] . A szerzõ Madzsmu'a al-Waszaik al-Szijaszijja címû munkájában külön-külön részletezi a Próféta több száz törzzsel kötött egyezségeinek szövegét.

A Próféta (áldás és békesség legyen rajta) rányomta pecsétjét a Hudajabija-i békeszerzõdésre, annak ellenére, hogy a tanítványai és követõi ellenezték azt, sõt hogy egyiküket közülük, Abu Dzsandalt mindenki szeme láttára kínozták meg, amiért az iszlám hitre tért.[14] E szerzõdés aláírása után nyilatkoztatott ki a Korán Fath (A hódítás) szúrája. A szerzõdés életbe lépése után, mivel az lehetõvé tette, hogy az emberek akadálytalanul érintkezzenek egymással, az addigi kis muszlim közösség életvitele sokakat megragadott, és keltette fel érdeklõdésüket az iszlám iránt. A Próféta (áldás és békesség legyen rajta) bölcs belátását mutatja, hogy ez az érdeklõdés akkora méretet öltött, hogy a szerzõdés után az iszlámra tért hívõk száma többszörösen meghaladta a szerzõdést megelõzõ idõk muszlim népességének számát.[15]

 Természetesen voltak olyan esetek is, amikor a Próféta (áldás és békesség legyen rajta) kénytelen volt háborúban részt venni -melyeknek részleteit a történelmi források megõrizték, és melyeknek a történelmi munkák tanúsága szerint mindig alapos okuk volt. Kizárólag vallási különbségek sosem szolgáltattak alapot semmiféle viszályra.

Tudvalevõ, hogy a nemzetközi konfliktusoknak két lehetséges megoldási módjuk van. Az egyik a diplomáciai út, a másik az erõ bevetése. Az erõ alkalmazása az utolsó lehetõség, csak akkor kerülhet rá sor, ha a diplomáciai próbálkozások kudarcot vallottak. A Próféta (áldás és békesség legyen rajta), ameddig csak lehetett, kitartott a barátságtalan viszonyok diplomáciai rendezése mellett

 Példa erre az események, melyek a badri csatához vezettek. Amíg a korai muszlimok Mekkában éltek, a Kurejs pogányok folyamatos támadásainak voltak kitéve. Ez elõl menekülve Abesszíniába (a mai Etiópia) készültek emigrálni, a pogányok azonban ebben is megpróbálták õket akadályozni, végül úgy döntöttek, hogy Medinába távoznak. A mekkai pogányok ellenséges attitûdje miatt a Próféta (áldás és békesség legyen rajta) késõbb egységeket szervezett az ellenségrõl való információ gyûjtése, és a biztonság fenntartása végett.

Abu Szufjan vezette azt a karavánt, mely Szíriából visszatérve Mekkába tartott, s mely fõképp muzulmánoktól elrabolt vagyontárgyakat szállított. Ezt a karavánt akarta feltartóztatni a Próféta (áldás és békesség legyen rajta), azonban Abu Sufjan kémei hírt adtak neki a tervrõl, és karavánját egy másik útvonalon, a tengerpart mentén vezette Mekkába. A Kurejsok -akik összecsapási lehetõségeket kerestek a medinai muszlimokkal csapatokat küldtek a karavánútvonalra. A két csoport (a karavánra váró muszlimok és a Kurejsok) váratlanul keresztezték útjukat a Mekka-Szíria karavánút és a medinai út összeköttetésénél. A Korán világosan leírja, hogy a muzulmánok célja kizárólag a karaván elleni megmozdulás volt (Szúra Al-Anfál 8:7). Az, hogy a Próféta (áldás és békesség legyen rajta) a medinai törzsek vezetõivel tárgyalt a háború kirobbanásának lehetõségérõl, szintén azt bizonyítja, hogy nem a hadviselés volt elsõdleges céljuk. A Próféta (áldás és békesség legyen rajta) utolsó eshetõségként 'Umart küldte a békeajánlattal, ám ez már nem volt elég ahhoz, hogy a csatának elejét vegyék.[16]

Nemzetközileg elismert tény, hogy egy szövetség egyik tagját ért támadás a szövetség többi tagjára nézve is inzultust jelent. Ahogyan azt a Hudajbija-i szerzõdésben is megjelenik, az arab törzsek mind a mekkai pogányokkal, mind a muzulmánokkal szabadon léphettek egyezségre.

A Bani Bakr törzs például a Kurejs pogányokkal kötött szövetséget, míg a Huzza törzs a muzulmánok szövetségese lett. A Kurejsok segítségével a Bani Bakr törzs egy éjszaki rajtaütés alatt legyilkolt néhány muzulmánt a Huzza törzsbõl. A Próféta (áldás és békesség legyen rajta) mihelyst tudomást szerzett az esetrõl, vizsgálni kezdte az ügyet. Amint a Kurejsok felelõssége napfényre került, a Próféta (áldás és békesség legyen rajta) elküldte Damra nevû követõjét, hogy néhány lehetõséget vázoljon fel a Kurejs pogányoknak, amivel megfizethetnek tettükért: vagy fejpénzt fizetnek a Huzza törzs meggyilkolt tagjai után, vagy a kérdéses törzzsel való (ti. Bani Bakr) szerzõdésüket felbontják. Ha ezek közül egyiket sem teljesítik, az azt jelenti, hogy a Kurejs törzs ezzel semmisé teszi a Hudajbija -i szerzõdést. A Kurejs törzs egyik alternatívát sem fogadta el, így a követ üres kézzel tért vissza Medinába. Késõbb a Kurejsok Abu Sufjant küldték követként, hogy megújítsa a szerzõdést, ez a kísérletük azonban kudarcot vallott, a szerzõdés semmisnek nyilváníttatott.[17]

A folyamatban lévõ háború szabályai

A szótárban szereplõ qital (háború) szó a qatl (ölni) kifejezés tövébõl származik, mivel a háború velejárója az ölés és a megöletés. A Korán a qatl szót egyaránt használja az ölésre és a megöletésre mind a muzulmánokkal, mind az ellenséggel kapcsolatban (Szúra At-Tauba 9:111). Mindazonáltal az ölés nem olyasmi, amire egy muzulmán büszke lehet, pont ellenkezõleg, vallási kötelessége, hogy tartsa magát az elkerülhetetlen, avagy a folyamatban lévõ háborúval kapcsolatos szigorú szabályokhoz, melyeket a következõképpen összegezhetünk:

Az aktív harc elõfeltétele, hogy háborús helyzetnek kell kialakulnia. Erre a Korán több különbözõ kifejezést is használ. Ebben a versben például: Ám ha harcolnak ellenetek, akkor öljétek meg õket! (Szúra Al-Bakara 2:191) az életek kioltásának lehetõsége csak akkor áll fenn, ha a háború folyamatban van.

A kilencedik -Tauba -szúra különösen jelentõs, mivel ez az utolsó fejezet, mely foglalkozik a háborúval kapcsolatos döntésekkel. Ez a fejezet úgy rendelkezik, hogy bár sok szerzõdés felbontásra került, azok a szerzõdések, melyeket más pogány törzsek nem tettek semmissé, továbbra is kötelezõ érvényûek. Egyértelmû, hogy a törzsek mindkét csoportja (azok is, akik kifogásolták a szerzõdéseket, és azok is, akik tartották magukat hozzá) pogány (Szúra At-Tauba 9:1-4). Sõt az is egyértelmû, hogy a védelmet kérõ pogányok számára kötelezõ védelmet biztosítani (Szúra At-Tauba 9:6).

A második, háborút érintõ fontos rendelkezés az iszlám jogban, hogy az ellenfélnek feltétlenül harcosnak kell lennie. Akik nem harcosok, azok ártatlannak tekintendõek. Az ártatlanság e kritériumához ragaszkodva, papokat és szerzeteseket, civileket, gyerekeket és nõket nem érhet bántódás. Sõt, azokat is tilos megtámadni, akik a harcvonalak mögött egészségügyi vagy élelmezési teendõket látnak el, még abban az esetben is, ha például a harcmezõn tartózkodnak. Mikor a Próféta (áldás és békesség legyen rajta) például egy asszony holttestét látta a csatamezõn, rosszallásának ekképp adott hangot: „De hát õ nem volt harcos”[18] . Mindazonáltal, ha ezek a csoportok aktív harcosként vesznek részt a háborúban, kívül esnek e védelem határain.[19]

A harmadik, háborúra vonatkozó törvény, hogy léteznie kell az ellenségtõl elszenvedett kárnak. Így azok a harcosok, akik valójában nem ártanak a muzulmánoknak, nem válhatnak áldozatokká a csatamezõn. Tudvalevõ, hogy azokat a harcosokat, akik a csatamezõn nem okoznak kárt az ellenségnek, hadifogságba kell ejteni. A Korán kilátásba helyezi a foglyok ellenszolgáltatás fejében való szabadon bocsátását, vagy akár ellenszolgáltatás nélkül is visszanyerhetik szabadságukat. (Szúra Mohamed 47:4) A Próféta (áldás és békesség legyen rajta) mindig méltányosan bánt a hadifoglyokkal, elegendõ élelmet és vizet biztosított számukra, és többnyire azon volt, hogy szabadon engedhesse õket. A Korán feljegyezte, hogy a muzulmánok nélkülözés idején is tisztességgel ellátták a hadifoglyokat, azok vallási hovatartozására való tekintet nélkül. Ezért semmilyen ellenszolgáltatást vagy köszönetet nem vártak, csakis Isten kedvéért cselekedték. (Szúra Al-Inszán 76:8-9)

A Próféta (áldás és békesség legyen rajta) háború idején sem átkozta még legnagyobb ellenségeit sem. Azokért is imádkozott, akiknek feltett szándékuk volt, hogy elpusztítsák õt és az összes muzulmánt, mondván: „Ó Istenem, õk is a te szolgáid, csak úgy, mint mi.”[20]

A Korán nem csak emberekkel foglalkozik. Salamon Próféta (béke legyen vele) történetében egy hangyakirálynõ beszél. A királynõ úgy rendeli, hogy a hangyák maradjanak otthonukban, nehogy Salamon és a hadserege akaratlanul eltapossák õket. (Szúra An-Neml 27:18) Lehetséges, hogy minden élõlényt egyetlen kategóriába soroljunk, és ebbe nem csak az állatok, de a növények is beletartoznak. A Próféta (áldás és békesség legyen rajta) és az elsõ négy kalifa világosan úgy rendelkeztek, hogy a természetes vegetációt és a gyümölcsfákat háború idején sem érheti kár.[21]

A Próféta (áldás és békesség legyen rajta), megtiltotta, hogy az elpusztított ellenség holttesteit megcsonkítsák, így tilos volt a fülek, orrok levágása, vagy a szemek kivájása (muszla).[22] Mivel a Próféta (áldás és békesség legyen rajta) ember voltukért becsülte az embereket, azt is megtiltotta, hogy katonái rosszat mondjanak a megölt ellenségrõl, elejét véve ezzel annak, hogy a még élõ hozzátartozókat megsértsék.[23]

Muhammad Hamidullah feljegyezte, hogy az összes csatában, beleértve azt a korszakot is, amikor a Próféta (áldás és békesség legyen rajta) ereje teljében volt, a muszlim oldalon elesett mártírok száma 150, míg az ellenség halottainak száma 250 volt.[24] Hogy hogyan volt képes az iszlám a 10 év alatt olyan széles földrajzi rétegeken áthaladva elnyerni emberek sokaságainak szívét, a vallás alapelveiben keresendõ. Az iszlám hit és gondolatvilág, az életszemlélet, melyet a vallás képvisel, a Próféta (áldás és békesség legyen rajta) bölcsessége és végtelen kegyelme, a bizalom légköre, melyet megalapított, mind, mind hozzájárulnak az iszlám vonzerejéhez.

Befejezés

Az iszlám vezérlõ elve a béke. A vallási különbségek sosem szolgálnak háborús okként. Hadviseléshez kizárólag a mások hadviselése vezethet. Az ellenség megölése még háború idején is szigorú feltételekhez kötött. E szabályokat maga a Korán és a Próféta (áldás és békesség legyen rajta) fektették le, melyekhez az elsõ kalifák is lelkiismeretesen tartották magukat, valamint ezek lettek késõbb a háború törvényei a muszlim jogban.

A jog alapján a gyilkosság csak háborúban aktívan résztvevõ harcosok esetében engedélyezett, és kizárólag olyan harcosok esetében, akiknek feltett szándéka, hogy kárt okozzanak.[25] Azok, akik nem esnek ebbe a kategóriába, ártatlannak tekintendõek, életük megkímélendõ, tehát még háborús állapotok között is tilos civil célpontok megtámadása-gondoljunk itt az öngyilkos merényletekre.

Felhasznált irodalom:

• Bilmen, Ö. Nasuhi. Hukukı Islâmiyye ve Istilahatı Fıkhiye Kamusu, Isztambul
• Bukhari, Abu Abdillah Muhammad ibn Ismail. as-Sahih, Isztambul
• Bursalı, M. Tahir. Osmanlı Müellifleri, Isztambul, 1972
• Abu Yusuf, Yakub ibn Ibrahim. Kitab al-Haraj, Bejrút, 1910
• Elmalıılı, M. Hamdi Yazır. Hak Dini Kur'an Dili, Isztambul, 1979
• Hamidullah, Muhammed. Hazreti Peygamberin Savaºları, Isztambul, 1981. Eredeti kiadás: Battlefields of the Prophet Muhammad [Mohamed Próféta csatamezõi]
• ------. Majmu'a al-Wasaik al-Siysiyya, Bejrút.1987
• Ibn Hisham. As-Sirat an-Nabawiyya.
• Kasani, Alauddin Abu Bakr ibn Masud. Badaiu al-Sanai' fi Tartibi al-Sharai', Bejrút,1986
• Muslim ibn Hajja. as-Sahih, Bejrút: 1955.
• Semerkandi, Alauddin. Tuhfat al-Fuqaha, Bejrút,1984
• Sarahsi, Muhammed ibn Ahmat. al-Mabsut, Bejrút,1997
• Tirmidhi, Muhammad ibn Isa. al-Jami' al-Sahih, Bejrút
• Waqidi, Muhammad ibn 'Umar ibn Vakıd. Kitab al-Maghazi, Oxford,1966
• Yaman, Ahmet. Islâm Hukukunda Uluslararası Iliºkiler, [Nemzetközi kapcsolatok az iszlám jogrendszerében] Ankara, 1998

Dr Ahmet Günes - Az iszlám jogtudomány doktora, jelenleg az Atatürk Egyetemen tanít, Erzurumban.

Tweet

Whatsapp