Gyengédsége és türelme

A gyengédség is jellemvonásai közé tartozott. Fényes tükör volt, amelyben Allah kegyelme tükröződött. A gyengédség is a kegyelem tükröződése. A Mindenható Allah gyengéddé és kedvessé tette Küldöttét, hogy elnyerhesse számtalan ember szívét, és legyőzhessen számtalan akadályt.

A badri győzelem után az uhudi csata komoly megpróbáltatás volt a fiatal muszlim közösségnek. Bár Mohammed Próféta (s.a.w.) Medinában akarta bevárni az ellenséget, a muszlimok nyílt mezőn akartak harcolni. Amikor a két sereg találkozott Uhud hegye alatt, Mohammed Próféta (s.a.w.) 50 íjászt állított a hegyszoroshoz. Megparancsolta nekik, hogy ne engedjenek közel senkit, és ne is mozduljanak arról a helyről, még akkor se, ha úgy látják, hogy a muszlimok döntő győzelmet arattak.

A muszlim sereg, bár száma csak egyharmada volt az ellenségének, és a felszerelésük is sokkal gyengébb, csaknem legyőzte a mekkai hitetleneket. Amikor azt látták, hogy az ellenség menekül, az íjászok elfeledkeztek Mohammed Próféta (s.a.w.) parancsáról és elhagyták helyüket. A menekülő ellenséges katonák visszafordultak, és két tűz közé szorították a muszlimokat. Több mint hetvenen estek el közülük, és maga Allah Küldötte (s.a.w.) is megsebesült.

Szemrehányást tehetett volna azoknak, akik nyomást gyakoroltak rá saját kívánságuk beteljesítése érdekében, és az íjászoknak is, akik elhagyták a helyüket, de nem tette. Helyette elnéző volt velük:

„Allah irgalmától indíttatva enyhültél meg irányukban. Ha durva és keményszívű lettél volna, akkor szétszóródtak volna körülötted. Bocsáss meg hát nékik, kérd Allah bocsánatát a számukra és tanácskozzál velük a dologról. Ha pedig elhatároztad magad, akkor hagyatkozz Allahra! Allah szereti azokat, akik rá hagyatkoznak.”(Korán, 3:159)

Ez az ája a vezetővé válás két előfeltételét említi: a gyengédség és elnézés azokkal szemben, akik jó szándékkal követnek el hibát, és a tanácskozás fontossága a közügyekben.

Ez a gyengédség és megbocsátás tükröződik Allah neveiben is: Gyengéd, Elnéző, Megbocsátó. A Mindenható Allah nem vonja meg gondoskodását az emberektől akkor sem, ha azok hitetlenek vagy bűnösök. Bár a legtöbb ember engedetlen Allah iránt, hitetlen, társakat állít mellé, és nem tartja be a parancsait, a Nap mégis süt rájuk, esőfelhők jönnek a segítségükre, és a föld is táplálja őket gyümölcseivel és növényeivel. És a Mindenható Allah elnézése és kegyelme Mohammed Próféta (s.a.w.) szeretetteljességében, gyengédségében és megbocsátásában is tükröződik.

Mint Ábrahám próféta (a.s.), akire hasonlított is, Mohammed Próféta (s.a.w.) kedves, gyengéd, türelmes és bűnbánó volt (Korán, 11:75), gyengéd a hívőkkel, telve kedvességgel és együttérzéssel irántuk (Korán, 9:128). Ábrahám próféta (a.s.) sosem haragudott az emberekre, bármennyit is kínozták. Még az ellenségeinek is jót kívánt, Allahhoz fohászkodott és könnyeket ejtett Előtte. Mivel békés és megbocsátó ember volt, a Mindenható Allah hűvössé és biztonságossá változtatta számára a tüzet, amibe ellenségei dobták (Korán, 21:69).

Hozzá hasonlóan Mohammed Próféta (s.a.w.) sem haragudott meg az emberekre azért, amit tettek vele. Amikor feleségét, Aisát (r.a.) megrágalmazták, nem büntette meg az igazságtalanul rágalmazókat. A sivatagi arabok gyakran tiszteletlenek és udvariatlanok voltak vele, de ő soha nem érzékeltette velük. Bár rendkívül érzékeny ember volt, mindig türelmes maradt baráttal és ellenséggel egyaránt.

Például, amikor Hunain csatája után a hadizsákmányt osztotta el, Dhul Huwajszira azt mondta neki: „Legyél, igazságos, ó, Mohammed!”. Ez megbocsáthatatlan sértés volt, hiszen Mohammed Próféta (s.a.w.) pont azért küldetett el, hogy az igazságosságot megalapozza. Omár (r.a.) nem tudta ezt a sértést elviselni, és követelte, hogy azonnal „megölhesse a képmutatót”. De Allah Küldötte (s.a.w.) csak azt válaszolta: „Ki más lenne igazságos, ha én nem vagyok az? Ha nem lennék igazságos, elvesznék, és nem jutnék semmire”[i]. A kifejezés másik lehetséges jelentése szerint: „Ha én nem lennék igazságos, engem követve ti is elvesznétek, és nem jutnátok semmire”[ii]. Ezen kívül arra is célzott, hogy ez az ember később szakadár mozgalomban fog részt venni. És Ali (r.a.) kalifátusa alatt így is történt: Dhul Huwajszirát a kharidzsiták között találták holtan a nahrawani csata után.

Anasz ibn Malik (r.a.) arról számolt be, hogy egy zsidó nő sült báránnyal kínálta Allah Küldöttét (s.a.w.) Khaibar elfoglalása után. Mielőtt azonban az első falatot lenyelte volna, rászólt a többiekre, hogy ne egyenek belőle, mondván: „Ez a bárány azt mondja nekem, hogy megmérgezték”. De addigra az egyik társa, Bisr (r.a.) már lenyelte az első falatot, és azonnal meg is halt. Allah Küldötte (s.a.w.) az asszonyért küldetett, és megkérdezte, hogy miért akarta megmérgezni. Ő azt felelte: „Ha valóban próféta vagy, a méreg nem árthat neked. Ha pedig nem, akkor meg akartam szabadítani tőled az embereket”. Mohammed Próféta (s.a.w.) megbocsátotta az asszonynak, hogy meg akarta ölni őt.[iii] Más beszámolók szerint később Bisr rokonai követelték, hogy a nőt büntessék meg, ami meg is történt.

Egyszer, mikor Mohammed Próféta (s.a.w.) hazafelé tartott társaival a mecsetből, egy sivatagi arab megragadta a gallérját, és durván rákiáltott: „Ó, Mohammed! Add meg nekem a részemet! Rakd meg a két tevémet, de alaposan! Mert úgysem a magad vagyonával rakod meg őket, de nem is az apádéval.” Allah Küldötte (s.a.w.) a sértődöttség legkisebb jele nélkül mondta a társainak, hogy adják meg a sivatagi arabnak, amit akar.[iv]

Zaid ibn Szanan beszélte el: „Mielőtt az Iszlámot felvette volna, Mohammed Próféta (s.a.w.) pénzt kért tőlem kölcsön. Mielőtt még az adóssága lejárt volna, elmentem, hogy beszedjem a pénzemet, és így sértegettem: „Ó, Abdulmuttalib gyermekei, nem nagyon szeretitek megadni az adósságaitokat!”. Omár nagyon megharagudott rám, és így kiáltott: „Ó, Allah ellensége, ha nem lenne a szerződés köztünk és a zsidók között, levágnám a fejedet! Udvariasan beszélj Allah Küldöttével!”. Mohammed Próféta (s.a.w.) azonban csak mosolygott, és Omárhoz fordulva azt mondta: „Fizesd ki neki a pénzét, és adj hozzá még 20 aranyat, amiért ráijesztettél!”

A történet többi részét Omár beszélte el: „Együtt indultunk el. Útközben Zaid egyszer csak azt mondta: „Omár, te mérges voltál rám. De benne megtaláltam az Utolsó Próféta minden tulajdonságát, ami a Tórában le van írva. Azt írja róla: Kedvessége felülmúlja a haragját, a tiszteletlenség csak növeli gyengédségét és türelmét. Szándékosan provokáltam őt, hogy próbára tegyem. Most már biztosan tudom, hogy ő az az Utolsó Próféta, akiről a Tóra beszél. Hiszem, és tanúsítom, hogy ő az Utolsó Próféta.”[v]

A kedvesség és türelem elegendő volt ahhoz, hogy Zaid ibn Szanan, a zsidó tudós, felvegye az Iszlámot.

Allah Küldötte rendkívül gondosan gyakorolta vallását. Senki nem tudta felülmúlni az önkéntes imákban. Annak ellenére, hogy bűntelen volt, az éjszaka több mint felében imádkozott és sírt, és néha két-három napig is megszakítás nélkül böjtölt. Minden pillanatban újabb lépést tett a „dicséretes hely” felé, amelyet a Mindenható Allah ígért neki. Másokkal nagyon toleráns volt. Nem akart nehézségeket okozni a közösségének, ezért önkéntes imáit nem végezte a mecsetben. Amikor a muszlimok panaszkodtak, hogy az ima vezetője túlzottan elnyújtja az imát, felment a szószékre, és azt mondta: „Ó, emberek! Utálatossá teszitek az imát mások szemében. Ha vezetitek az imát, ne imádkozzatok túl hosszan, mert lehetnek köztetek betegek, öregek, vagy akiknek valami sürgős dolguk van”[vi]. Egyszer a muszlimok panaszkodtak Muadh ibn Dzsabalra (r.a.), hogy túlzottan elnyújtja az esti imát. Muadh iránt érzett szeretete nem akadályozta meg Allah Küldöttét (s.a.w.) abban, hogy háromszor is meg ne kérdezze tőle, hogy bajt akar-e keverni.[vii]

Mohammed Próféta (s.a.w.) kedvessége és türelme megnyerte az emberek szívét és összetartotta a muszlim közösséget. Ahogy a Kegyes Korán is mondja, ha durva és keményszívű lett volna, az emberek elhagyják. De akik látták és hallgatták őt, azokat annyira lenyűgözte az isteni megnyilvánulás, hogy igaz hívőkké váltak. Például Khalid ibn Walid (r.a.) volt az a kurajs hadvezér, aki miatt a muszlimok Uhudnál veszteséget szenvedtek. De, amikor felvette az Iszlámot, és másnap nem lehetett benne az útnak induló muszlim hadseregben, annyira bánta, hogy sírva fakadt.

Khalidhoz hasonlóan Ikrima és Amr ibn al-Asz is azok között voltak, akik komoly károkat okoztak Allah Küldöttének (s.a.w.) és a muszlimoknak. De miután felvették az Iszlámot, az Iszlám kivont kardjaivá váltak a hitetlenek ellen. Ibn Hisam (r.a.), Abu Dzsahl testvére nem sokkal Mohammed Próféta (s.a.w.) halála előtt vette fel az Iszlámot. Olyan erős muszlim lett, hogy amikor a yarmuki csatában halálos sebet kapott, és csatamezőn haldoklott, inkább nem ivott a vízből, amit Hudaifa al-Adawi hozott neki, csak hogy a mellette szenvedő muszlim sebesültek ihassanak. Úgy halt meg, hogy muszlim testvéreit jobban szerette saját magánál.[viii]

Az ilyen emberek magas szintet értek el a Mohammed Próféta (s.a.w.) által kialakított áldott légkörben. Az ő társaivá váltak, akiket az Iszlám legkorábbi napjaitól fogva szinte minden muszlim a próféták után a legjobb és legtiszteletreméltóbb embereknek tart. Nagyságukat magyarázva Said Nursi, a XX. századi muszlim tudós, így ír: „Kíváncsi voltam, hogy még Allah legnagyobb barátai, mint például Muhjiddin Ibn Arabi is, miért nem érhetik el a Társak rangját. Aztán, egy napon a Mindenható Allah megengedte nekem, hogy egy imámban olyan leborulást végezzek, amit soha nem voltam képes megismételni. Rájöttem, hogy azért lehetetlen elérni a Társak rangját, mert nekik minden leborulásuk ilyen volt, jelentésében és jutalmában is.”[ix]

Mohammed Próféta (s.a.w.) nevelte a társait. Nagyságuk abban is megmutatkozik, hogy bár kevesen voltak, néhány évtizeden belül sikeresen elvitték az Iszlám üzenetét Ázsia és Afrika legtávolabbi vidékeire is. Azokon a vidékeken az Iszlám olyan mély gyökeret vert, hogy a későbbi korok minden nagyhatalma sikertelenül próbálkozott eltörlésével. Az Iszlám még manapság is új lendületet nyer, és az emberiség boldogulásának egyetlen sikeres alternatívjaként kínálkozik. A Társak az Iszlám előtti nyomorúságos helyzetükből az emberiség jelentős részének tanítóivá és vezetőivé váltak egészen az Utolsó Napig, a világtörténelem letündöklőbb civilizációjának letéteményeseivé.

Ezen kívül Mohammed Próféta (s.a.w.) tökéletesen kiegyensúlyozott is volt. Általános érvényű szeretetteljessége nem akadályozta meg abban, hogy végrehajtsa a Mindenható Allah parancsait, gyengédsége és türelme pedig megakadályozta, hogy megszegje az Iszlám bármelyik szabályát, vagy megalázó helyzetbe kerüljön. Például egy csata során Oszama ibn Zaid (r.a.) a földre sújtott egy ellenséges harcost. Amikor épp meg akarta ölni, az ellenfél gyorsan kimondta a tanúságtételt. Úgy gondolva, hogy a haláltól való félelmében tette, hogy megmenekülhessen, Oszama megölte őt. Amikor Mohammed Próféta (s.a.w.) meghallotta, hogy mi történt, szigorúan megrótta Oszamát: „Talán kettéhasítottad a szívét, hogy tudd, hogy szíve mélyéről mondta-e?” És addig ismételte ezt, hogy Oszama később azt mondta: „Már végül azt kívántam, bárcsak ezen a napon vettem volna fel az Iszlámot”.[x]

Egyszer Abu Dharr al-Ghifari (r.a.) annyira megharagudott Bilálra (r.a.), hogy „fekete asszony fiának” nevezte. Bilál könnyek közt mesélte Allah Küldöttének (s.a.w.). Amikor a Próféta (s.a.w.) hallotta ezt, így szólt: „Ó, Abu Dharr! Olyan ember vagy-e, akiben még mindig megvannak a Tudatlanság Korának nyomai?”. Abu Dharr annyira megbánta, amit mondott, hogy lefeküdt a földre, és azt mondta: „Addig nem emelem fel a fejem, amíg Bilál rá nem teszi a lábát, hogy átmenjen rajta”. Bilál megbocsátott neki, és kibékültek.[xi] Ilyen testvériséget és emberséget teremtett az Iszlám az egykor vad, civilizálatlan nép között.

[i] Muslim,, „Zakat,” 142, 148; Bukhari, „Adab,” 95; „Manaqib,” 25.
[ii] Bukhari, „Adab,” 95; Muslim,, „Zakat,” 142.
[iii] Bukhari, „Hiba,” 28; Abu Dawud, „Diyat,” 6.
[iv] Abu Dawud, „Adab,” 1; Nasa’i, „Qasama,” 24.
[v] Suyuti, Al-Khasa’is, 1:26; Ibn Hajar Al-Isaba, 1:566.
[vi] Bukhari, „Ilm,” 28; „Adhan,” 61.
[vii] Muslim,, „Salat,” 179; Nasa’i, „Iftitah,” 71; Bukhari, „Adab,” 74.
[viii] Hakim, Mustadrak, 3:242.
[ix] Said Nursi, Sözler (Istanbul: 1986), 459.
[x] Muslim,, „Iman,” 158; Ibn Maja, „Fitan,” 1.
[xi] Bukhari, „Iman,” 22.

Tweet

Whatsapp